Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1887 (30. évfolyam, 1-52. szám)

1887-01-30 / 5. szám

minden sorát annyira jellemzi. Nem ! Nekem s azt hiszem, ma már egy józan eszű embernek sem jut eszébe a tudományok üdvös befolyását a vallásra tagadni, csakhogy ha az esőnek vagy a napfénynek p. o. a növényzetre gyakorolt jótékony hatását sőt nélkülözhetlen voltát felismerjük, ez még nem jelenti azt, hogy felfedezésünk feletti örömünkben irtsuk ki és tegyük tönkre a növényzetet s magunk kíséreljük meg e ő- és napfényből construálni a természetet. Azután meg mi az éremnek nem csak az egyik, és szerintem épen kevésbé fényes oldalát tekintjük, hanem arról is tudomást veszünk, hogy a vallás is jótékony hatással volt ám a tudományok fejlődésére s semmivel sem kisebb a vallás érdeme a tudományok fejlesztése és megizmosítása, mint a tudományoké a vallásos eszmék tisztázása körül. És itt nem nyomhatok el ismét egy megjegyzést, t. i. Szalay úr a tudományra s annak vívmányaira való gyakori hivatkozása mellett — szándékosan-e, vagy szórakozottságból, nem kutatom — megfeledkezik felvilágosítani bennünket arról, hogy tulajdonképen miféle tudomány is az, a a melyről ő beszél: a mi a meghatározások azon bősége mellett, melyet a vallásra pazarol, minden esetre kissé feltűnő. Ha a »Több tudományt a vallásba« felhívást s az illető cikk egész menetét, valamint válaszának néhány passusát nézzük, azon gondolatra kell jőniink, hogy itt a természettudományokról van szó, ámbár ezen esetben kissé merésznek látszik azon hasonlata, a mely szerint a tudomány, miként a levegő és világosság é^zrevehettetlen pórusokon szivárog az emberek szellemi testébe; ha meg válaszának Lángtól vett, bár épen nem találó mottóját tekintjük, azon hiedelem támad bennünk, hogy Szalay úr a vallással a theologiai tudományokat és specialiter a bibliai kritikát állítja szembe, miután az idézett mondat a »Jézus élete és a jövő egyháza« című, a bibliai kritika eredményét registráló értekezés záró mondata A > tudomány* szónak ezen több értelmű használata is teljes fényt vet Szalay úr álláspontjának korrektségére és szilárdságára. Nem kevésbé jellemző Szalay úr következő kérdése: »Kiváncsi csupán arra vagyok, hogy ha ön azt is kifogásolja, hogy a vallás bizonyos világnézleten alapuló boldog érzelem, mely önmagának megfelelő tettekben nyilvánul« : mi tevő lesz Schleiermacher óta élt s nálunknál bizonnyal nagyobb hitelű s nagynevű theologusokkal s ezek örökbecsű szellemi hagyatékaival?* Alig beszélnék őszintén, ha azt mondanám, hogy ezen kérdés az előzmények után meglepett: de Szalay úr annyira változatos tud lenni a furcsaságok feltalálásában, hogy kissé mégis váratlanul jött ezen, a saját álláspontjával oly kirivó ellentétben álló ellenvetés. Mert ugyan hogy illik a nagynevű theologusok hitelére való hivatkozás annak a szájába, a ki épen a tekintély hit e'len akar síkra szállni s a ki az önálló kutatáson alapuló meggyőződés egyedül üdvözítő voltát oly fennen hangoztatja ? Es miként kérdezheti az, a ki nem félszázad, hanem két ezred s nem egy theologiai irány, hanem az egész keresztyénség szellemi productumát akarja a régiségtárba helyezni, bárkitől is, hogy mi tevő lesz a Schleiermacher-féle iskola örökbecsű hagyatékaival ? Hogyan hivatkozhatik épen Sch'eiermacherre az, a ki — bármennyire palástolja is — a mult század rationalismusának álláspontjára helyezkedik ? Különben is ily kérdésnek annyival kevésbbé volt helye velem szemben, mert én sehol sem vettem s nem is vehettem tagadásba a vallásnak érzelem voltát, egyszerűen azért, mert a vallás mivoltáról a saját nézetemet nem nyilvánítottam s nyilvánítani nem is akartam ; nem férvén össze meggyőződésemmel ily fontos, századokat foglalkoztak kérdésről csak úgy odavetőleg, bővebb kifejtés néllnyilatkozni. Én egyszerűen csak azt jegyeztem meg, hoj a midőn Szalay úr a vallást kizárólag erkölcsi, azut, tisztán értelmi a'apon nyugvónak mondja: »nagyol változatosság kedvéért még érzelemnek is deklarálja,« mire Szalay úr fenntebbi kérdése nyilván nem fogadha el felelet gyanánt. Azt is különösnek találom Szalay úr válaszába hogy ő, a ki oly zokon vette a »hite szerint való sz lás«-ért történt »ledorongolást« s azon »isteni sugalla nak« arculverését, mely őt szólásra kényszeríté : ne restelli a másiknak, a ki talán szerénytelenségnek, hog ne mondjam nevetségesnek tartja a keblében élő iste szózatra való folytonos hivatkozást, azt vetni szemér hogy csak azért szól, mert valaha úgy hallotta és úg | tanulta 1 S hogy az, a ki kiskorúnak nevezi azt, a ki ! maga véleményét absolut igazság gyanánt akarja a m, ; sikra »rátukmálni* : magának még azt is igényli, hog higyjiik el, miszerint képes a mások lelkébe belátni megmondani, miféle »még a bibliánál is hatalmasat igazság után való vágy él« ott s hogy mily »sajnálatr. méltó módon« fojtotta az el ezen keblében élő vágya a ki az ő beszédére a logikátlanság és fogalomzaví bélyegét merte sütni. Érdekesnek tartom különben az ic vonatkozó passust, mint Szalay úr stylusának mikroko; moszát ide iktatni : »Nem az emberi szellem kiskorúsc gára mutat-e az, kérdi pathosszal, mikor valaki oly at solut igazságot akar rátukmálni valakire, mely egyszeri mindenkorra változhatatlan érvényűnek kell, hogy elú mertessék ?« Én meg azt kérdezem, hogy hát az milye \ korúságára mutat az emberi szellemnek, mikor valal egy ilyen alakú kérdés p^pirra tétele által az olvasó józan érzékét és itélő képességét kétségbe meri vonni De nem folytatom tovább, csak még annyit tartó I szükségesnek kinyilatkoztatni, hogy habár Szalay úr szerir csak »valamikor hallottam valamit a theologiáról* : a esetben is mindig kész leszek meggyőződésemet nyilvá nílani s ezen meggyőződésem szerint az igazságot vé delmezni, avagy a tévedést kérlelhetetlenül ostromolni, midőn elvi kérdésekkel, számbavehető állításokkal, ner pedig, mint jelen esetben, a logika legegyszerűbb törvé nyénelc megsértésével találkozom. Horváth József. Még csak pár szót. E becses lapok szerkesztője véget óhajtván vetn ezen vitának, mely szerinte is Lucián egyik Dialogusánal azon két comicus alakjára emlékeztet, kik közül egyil nagyothalló levén, a másik által hozzá intézett beszédbő csak elvétve ért meg egy-egy szót s így a legnevetsé gesebb vita keletkezik közöttök, melynek hosszas félre értések árán elért eredménye végre is azt igazolja, hog} tulajdonkép mind a ketten ugyanazon egy dolgot vitat ták: szives volt a fenntebbi sorokat megjelenésük előt velem közölni, hogy megtehessem reájuk észrevételeimet kimutatva, hogy közöttünk — eltekintve a csak mo solyt keltő Ízetlen csipkedésektől — legfelebb félreértett szók felett foly a vita, melynek legalább meddőségéről úgy látom, mindketten meglehetünk győződve. Hogy mind a ketten protestánsok vagyunk, kik egyaránl nagyrabecsüljük a vizsgálódás és meggyőződés szabadságát s e mellett vallásunkat is igazán szeretjük: azt hiszem, mindenki beláthatta eddigi szavainkból is. A különbség talán nem is annyira felfogásunkban, mint inkább szavaink helytelen élelmezésében áll, melyet szives örömest sietek kellő világításba helyezni.