Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1887 (30. évfolyam, 1-52. szám)

1887-11-06 / 45. szám

gyességéből; csupán a mi szegény protestáns papjaink nem részesülnek semmi, vagy igen csekély javadalmazásban az állami iskolákban végzett katechetai tisztökért. Nagy szerencse, a hol maga a gyülekezet nyújt érte valami gyámolítást, illetve segedelmet, mert az egyházi felsőbbség, legalább a reformált anyaszentegyház körében, e célra mondhatni semminemű alappal sem rendelkezik. Es ennek nagyon szomorú következményei vannak. Némely városban 5—6 féle iskolát is állított az utóbbi 1 5 év alatt az állam, némelyiket 4, másikat 6 vagy 8 osztálylyal, melyek mindenikébe jár néhány hitsorsos növendékünk, úgy hogy az osztályok száma a különféle iskolákban összesen 30—40 re, a hitoktatási óráké pedig óo—80 ra is fölszaporodott. Ugyan melyik pap lenne képes, egyéb teendői mellett, ennyi tömérdek tanítást, az órák összevonása és az osztályok csoportosítása nélkül teljesíteni? Népesebb gyülekezetekben még 1 — 2 segéddel sem, annál kevésbé egyedül. A csoportosítva tanítás eredménye pedig, kivált heti egy órával, a semmivel határos. Sőt rosszabb a semminél is, mert az így nyújtott vallásos ismeret hézagos és felületes. Már pedig arra, hogy valaki a mi protestáns, inkább az értelemre, mint az érzelemre alapított vallásunkat megértse és megszeresse, sok és alapos ismeret, határozott és erős meggyőződés kívántatik. De melyik lelkész, melyik hitoktató volna képes növendékei lelkébe szent vallásunk alapjait sikeresen lerakni s szilárd meggyőződést támasztani bennök a csoportosítás és összevonás rendszere melletti? És kivált heti egy órán?! melynek benyomása, hatása meg sem látszik, hanem elmosódik, elenyész, mint a vízbe dobott kő támasztotta hullámzás a zavargó tó fodros felületén. Kimondhatatlanul nagy hátrányára van protestáns egyházi életünknek az is, hogy az állami iskolákban a templomi énekek tanítása nem engedtetik meg; igazabban: lehetetlenné van téve az által, hogy kántoraink az állam tanintézeteiben sem mint hitoktatók, sem mint ének-tanítók, nem acceptáltatnak. A törvény — úgy mondják a főigazgatók és a miniszter — csupán a hit- és erkölcstan tanítását írja elő, a templomi énekek tanítása tehát a tantárgyak közé föl nem vehető ; amennyiben pedig az énektanítás a hitoktatásra engedélyezett órákon engedélyezhető lenne, ezt csakis a vallásfelekezetek által megbízott s a miniszter által elfogadott papi egyének teljesíthetnék, mert a kántorok hitoktatói minőségben a tanítói, illetve taftári kar tagjai közé be nem fogadhatók. Mi ennek következménye? Az, hogy az állami iskolákban járó ifjak templomi énekeinket senkitől meg nem tanulhatják, s így istenitiszteletünk egyik igen fontos aktusában tevőleges részt nem vehetnek. Mert a hitoktatással megbízott lelkész vagy nem tud kellőképpen énekelni és éneket tanítani (a zenében jártas nem lévén), vagy ha tud és képes is reá, nem szakíthat rá időt, minthogy a per eminentiam hit- és erkölcstan tanítását is csak per apices és in nucleo teljesítheti. Már pedig akit mi az ő gyermeksége és ifjúsága idején nem tudunk fejében és szívében magunknak, egyházunknak megnyerni; akit nem tudunk odáig fejleszteni, hogy a hit és erkölcs dolgaiban is a maga lábán járjon, önálló meggyőződéssel és ítélettel bírjon; a ki az evangeliurh eszméit s a mi protestáns egyházunknak ezekre alapított vezérelveit, törekvéseit és intézményeit már az ifjú korban meg nem ismeri és szíve igaz indulatjából hitének és cselekedeteinek zsinórmértékévé nem teszi; a ki a mi templomainkban, ami istenitiszteletünk egyik legszebb, leghatékonyabb alkatrészében, a hymnuszok és zsoltárok éneklésében aktiv részt venni képtelen, mert azok dallamát, hatását nem tudja, nem érezi: az a mi protestáns egyházunkra nézve csak holt tőke, számot nem tevő individuum, eltévelyedett bárány, aki alkalomadtán az ^egyedül üdvözítő egyház* aklába menekül; oda veti magát a katholicizmus karjaiba, a hol nem szükség gondolkozni, a hol kézen fogva vezetik az embert a hit-élet utain, a hol nem kell meggyőződéssel bírni, egyházi adót fizetni, csak hinni és engedelmeskedni, keresztet vetni, szoborlábakat és papi kezeket csókolni. Figyelmet érdemlő körülmény az is, hogy az állami iskolák hatóságai a vezetésök alatt álló tanintézetek növendékeit az isteni tisztelet gyakorlására csak immel-ámmal ösztönözik. A törvény rendelkezésének és a miniszter utasításainak csak félig-meddig vagy épen nem tesznek eleget. Meghagyják a növendékeknek, hogy vasár- és ünnepnapokon templomba menjenek, de a tanítók és a tanárok nem mennek velők, nem ügyelnek fel reájok, a mulasztókat nem'büntetik meg, sőt igen gyakran még csak kérdőre sem vonják, a kimaradásért. A növendékek, igen természetesen, lassanként elmaradoznak, az isteni tiszteletet, mint a melyre az elöljáróság semmi súlyt nem fektet, szükségtelennek és feleslegesnek tekintik, a melyen részt venni okos és tanult embernek derogál stb. És a gyermekből ifjak s az ifjakból meglett emberek növekednek; közéletben szereplő férfiak és a családi élet körében munkálkodó nők ; apák és anyák, kik egy újabb generatiónalc adnak életet. A szülők vallás iránti közönye, egyháziatlansága a gyermekekbe plántálódik át; örökségképen szál apáról fiúra, anyáról leányra a megszokott virtus: gúnyolni a vallást és kerülni a