Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1887 (30. évfolyam, 1-52. szám)

1887-10-30 / 44. szám

a jelenlevők mindenike a hódolat, a tisztelet és hála érzelmeivel környez. Ily helyzetben én nem tartottam ildomosnak, hogy a grófnő, ki mind ama tulajdonságokkal és érdemmel bír, beszédemben s a hozzá intézett kérdésekben »per te® traktáljam és a puritánsághoz mereven ragaszkodva így hívjam fel »igéred-e te leányzó® stb. Ezt téve, nemcsak gyülekezetemben idéztem volna elő megbotránkoztatást, de magam előtt is szégyenkezném. Használtam tehát a 3-ik személyt, mert azt egyéniségem s a körülmények és személyiségek mintegy előmbe írták, használtam annyivalinkább, mivel sem tanárainktól sem más vezér s reám nézve példány képül szolgáló egyházi férfiaktól nem hallottam, mostanig nem is olvastam, hogy az vétség vagy kihágás volna s a prédikátori tekintélylyel s hivatalos méltósággal ellenkeznék; sőt ha kedvem és időm telnék, hivatkozhatnám hasonló esetekre, a melyekből bátran következtethetem, hogy nem követtem el bűnt a puritánsággal szemben sem, p. o. csak egyetlen egyet említek, a »Geleji Katona István «-féle LV. kánon, a »kitünőbb pártfogók* részére kivételesen nem ugyan a szóllásmódra, hanem magának a keresztségnek kiszolgáltatására nézve ís, így még az a régi puritánság is tartott a hallgatók és hívek között némi különbséget. Midőn tehát én a grófnő megszóllítást és a harmadik személyben való beszédet alkalmaztam, szintén nem valék konfúzióban, mert ennek előtte is már jó idővel voltam szerencsés a hasonló helyzet kívánalmaival számot vetni. És én meg vagyok győződve, hogy ha cikkiró főrangúak, mágnások körül fogja az esketést és konfirmációt végezni, kétszer is meggondolandja, vájjon »per te® vagy »per ti® beszéljen-e hozzájuk?! Úgy látom én a jelekből, hogy a »puritanizmust® felette jó lesz már határozottan körvonalozni, még pedig lehetőleg alkalmazkodva a mai kornak fejlődöttsége, míveltsége és finomabb ízlése követelményeihez, mert ha ez sokáig késik az éji homályban, egy némely ember kedvtelése, most egyikünk, majd másikunk eljárásában s beszédében talál olyasmit, a miből rögtön a ceremoniáskodás és hűtlenség vádját dobálja reánk; ezt teszi már a cikkíró is, hangulatot kelteni akaró ama pontjával, melyben a konfirmációi szertartásból a külsőségeket kiszorítván, csak a lényeget kívánja fenntartani. Itt már ismételve, de százszor is el fogom mondani, hogy én nem tartozom azokhoz, kik a vallást pusztán az észbe s nem azzal együtt a szívbe is helyezik és keresik. Én a tanítás és meggyőzés mellett a megindítást odaszámítom a vallásos érzés és erkölcsi jó cselekedetek tényezői közé. Hogy nem állok egymagamra, onnan következtetem, miszerint épen a konfirmációi szertartás végrehajtásánál általam alkalmazott részletek nem az én kezdeményezés semre szerepelnek. Egy Török Pál, egy Székács József és több más kiváló lelkipásztorok nyomdokaiban igyekeztem én járni ezen a téren ; kik bizonyára tudták és érezték, hogy míg gyarló emberek lelki gondozásában fáradoznak, nemcsak a lényeget kell folyvást hangoztatni, hanem hogy azt annál biztosabb győzelemre vezethessük, külső jegyek és cselekedetekben is láthatóvá, így mintegy erősebb hatásúvá kell tennünk, a minthogj' édes Idvezítőnk is a keresztség és úrvacsorájára nézve nem állapodott meg a lényegnél, hanem azokhoz külső jegyeket és cselekedeteket is jónak látta kötni, mely külsőségek ezen krisztusi szertartásokat ís kétségkívül ünnepélyesebbé s üdvösebb és tovább megmaradó befolyásúvá teszik. A »Zsinati törvények® 109-dik §-ában világosan becikkelyeztetett, hogy a lelkipásztorok kötelessége »a confirmációt egész ünnepélyességgel végezni.« Hogy ezen törvényben és törvény által követelt ünnepélyesség miben határozódik? azt valljuk meg, sem én, sem a merev puritánusok nem olvashatjuk ki abból; de annyit igen is jelent és kiván ez a törvény, miszerint a konfirmáció ezentúl ne oly módon végeztessék, mint a hogy azt némelyek végezték, mások pedig épen elhagyták. Hogy legyen egy irányadó hivatalosan közrebocsátott liturgika, azt mindnyájan óhajtva várjuk, de én ennek életbeléptetésére sem vagyok azon nézetben, hogy a mi Kutya-Bagoson megjárja, azzal elégedjenek meg Budapesten is, vagy a mit a budapesti mívelt és intelligens hívek lelki szükségleteinek kielégítése megkíván, ugyanaz alkalmaztassák Kutya-Bagoson is. Itt már, t. i. az alkalmazásnál a hívek értelmi míveltsége, szív nemessége, továbbá az egyes kiváló helyzet is kell, hogy figyelembe vétessék. Mindezekről — azt hiszem — annak idején és alkalomadtán gondoskodni fognak majd, a hitfelekezetünk külső és belső ügyeit — a mily nagy bölcsséggel és vigyázattal, épen oly odaadó lelkesedéssel —• kormányzó férfiak, kik is e téren alkotni és tenni, mind hivatással, mind jogosultsággal bírván, hozhatnak, sőt hoznak is oly szabályokat, melyeknek körén belől sem a puritánoknál, sem szerintük az az ellen vétőknél nem csinálódik »Confusio idearum.® (E cikk első felében az 1351. lap második kikezdésének 11-ik sorában »kettős® szó helyett »kettőt« olvasandó s ugyanezen kikezdés utolsó előtti sorában az »alkalmával® szó után következő mondat így igazítandó ki : »s nem templomban szolgáltattatik ki.®) Sütő Kálmán, bereg-somi lelkipásztor. bokon. Legyen-e vagy ne legyen tanítói képesítés a theologián ? Újítás, amely előtt a modern haladás szellemének meg kell hajolni, hogy ha jó ; de minden ósdiság nélkül is el kell dobni, hogy ha rosz. Az eszme megpenditője itt e hasábokon úgy szólt, mintha az egyház és a felekezeti iskolák között egy folyvást nagyobbodó űr tátongana; mintha ezen ür előjele volna annak, hogy a népiskolák leszakadni készülnek az egyház testéről, s majdan bolygó meteorokként akarnának kóvályogni az állami, községi és felekezeti iskolaszervezetek eszméi között; e tátongó űrben az egyház részén a lelkészt, az iskola részén pedig a tanítót szinte látja is már, amint emez menleni próbálja még a távozó egyházrészt, de hiába, mert a taíntó neki vetette lábát az anyatestnek. A népiskolák felett ma általános a vád, hogy produktumaik a vallásos zománc nélkül, de annál vílágpolgáriasabb szellemmel adatnak ki az életnek. Vád az is, hogy tudományos ismeretek tekintetében nem ruháznak a mai népiskolák annyit a gyermekvilágra, mint azelőtt, tán a régi rektóriák idejében. És e vádak sodrán a lelkészek indíttatva vannak serkentő, buzditó, szorító, sőt kényszerítő ráhatással neki szalasztani a tanítót az iskolai ISKOLAÜGY. A theologiai tanképesítés. Két jó rosta tisztáját láttuk ez eszmének e hasá-