Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1887 (30. évfolyam, 1-52. szám)

1887-10-30 / 44. szám

Hogy csinálódik a „Confusio idearum." (Vége.) Cikkiró ismételve beszél a lelkipásztor meghajlásáról s a kéznek a fő felett tartásáról. Ezekre vonatkozólag fentebb mutattam ki a »Confusio idearum« okozóját. Az orgona halk kíséretét illetőleg pedig, a »Protestáns Egyházi és Iskolai Lap« folyó 1887. évi 18-adik számában általam elmondottak legyenek alkalmazva cikkiróra is, és ezekből állapíttassák meg, melyikünk konfundálja magát. Azon való töprenkedésére, hogy a népiskolai növendékek konfirmációján mindezen ceremóniák megtétetnek-e? azt felelem, hogy a kézfogáson kívül — minthogy nagy számmal vannak, ezt jól beilleszteni nem tudván — a többi részlet mindenike meg van akkor is. Az e feletti töprengés feleslegessé válandott, ha elolvasta volna, vagy ha elolvasva nem mellőzendi a »Prot. Egyh. és Iskolai Lap« 1886. évi 41-ik számában közzé tett leírásomat, tehát az orgona halk kísérete is szerepel és ha nem épen az »Ave verum*, de más egyházi chorál hangzik az orgonán. Lehetetlenség itt azon megjegyzést nem tennem, hogy a ki az »Ave verum« helyett — még pardon mellett is — »majdnem »Ave Máriát« ír, annál nem csoda, ha a nem annyira szöges ellentétben álló eszmék körül, vagy tettekre nézve könnyen megcsinálódik a »Confusio idearum.« Le kell még számolnom cikkírónak azon kifogásával, melyet az ellen tesz, hogy én a »grófnő« megszóllítást használtam és a 3-ik személyben beszéltem ; elmondja, hogy Isten házában különbség nincs úr és szolga között, »ott elenyészik a külvilágban bizony még most is nagyon előtérbe tolt születési kiváltság ; a lelkész egyenlőnek tartozik nézni gyülekezetének minden tagját, s ha az úrvacsora, vagy egyéb liturgikus cselekvények alkalmával második személyben beszél híveihez, nincs ilyenkor sem szükség, »hiszi-e, meg van-e győződve s per grófnő kifejezésekre. * Én eddig úgy tudtam és úgy értettem, miszerint csak az Úr előtt nincs személy válogatás — hogy ő előtte vagyunk mindnyájan egyenlők — nem pedig az ő méltatlan, de hivatalos szolgái előtt is, kik szintén oly gyarló emberek mint más közönséges halandók. Ha az máskép van, máskép értelmeztetik, azt nekem még tanulnom és megszoknom kellene. Vájjon tudnám-e ezt tenni ? a következőkből kiviláglik. A nélkül, hogy a szocialismus — mai napság nagyon is előtérbe tolt — kérdését csak érinteni is óhajtanám, határozottan a mellett foglalok állást, hogy a társadalomban a különböző osztályok jogai és előnyei, ha azokat az illető nemes magaviseletével s a míveltség által előirt módon személyesen is kiérdemli, még a lelkipásztorok által is tiszteletben tartandók. En saját részemről, Krisztus urunknak, kiről pedig a farizeusok is kísérgetvén s megejteni akarván őt, elmondották »te igazat szóllasz és tanítasz és személyt nem válogatsz* (Lukács XX. r. 21. v.) ama nyilatkozatának szellemében kívánok cselekedni : »Adjátok meg, a mi a császáré, a császárnak és a mi Istené, az Istennek* (U. o. 25. v.) hogy pedig ezen utasítást, nem pusztán az adó megfizetésére kell értenünk, e tekintetben segítségünkre jön a nagy apostol Pál következő kibővítéssel, illetőleg részletesebb magyarázattal : »Adjátok meg azért mindeneknek a mivel tartoztok, a kinek adóval adót, a kinek vámmal vámot, a kinek félelemmel félelmet, a kinek tisztességei tisztességet* (Rom. XIII. r. 7. v.) No hiszem! épen most lehet árva fejemre ráolvasni saját idézeteimből: íme Krisztus és az apostol is második személyben beszélnek hallgatóik vagy olvasóikhoz. Először kinyilvánítom, hogy én sem a Megváltóval, sem az evangyelisták és apostolokkal magamat egy színvonalon állani nem képzelem, ilyen forma szerepbe magamat soha bele nem éltem; és ha ilyesmi valakivel megtörténhetnék, akkor hallgatóit és olvasóit is át kellene helyezni az apostoli korszak társadalmi szokásai közé s megkedveltetni és elfogadtatni velük a keleti népek szólásformáit és nyelv használatuknak sajátságait, melyek közé tartozik — az én korlátolt tudomásom szerint — a második személyben való beszéd is, úgy hogy ő náluk mindenki mindenkivel ily módon társalog s így a midőn a dervisek vagy Allahnak más felkentjei az igaz hivő müzülmanokat egyformán a gyaurokkal, a második személyben szóllítják, ezek viszont hasonlóképen társalognak velük a magán életben is. Az Idvezítő Jézus és áz ő tanítványai tehát úgy beszéltek és írtak ama korban és a keleti népek között, a mint azt az akkori és ottani szokás hozta magával; az ő mondásaik és irataik szintén ekként jegyeztettek föl és maradtak át az utó világ számára, ezt kívánja a történeti hűség és ez úgy jól is van; ugyanazért a midőn a szentírásból veszek idézetet, bárhol és bárkivel szemben alkalmazom is azt, úgy írom és úgy mondom el, a mint az az eredeti kútfőből a magyar nyelvre áttéve, átfordítva lett; még csak azt sem akarom itt felhozni, miszerint a magyar nyelv is a keleti nyelvekhez számíttatik s mint ilyen a mult időkben a második személyt megszóllításában, sőt társalgásában is egész kedvteléssel és háziasan használta. Most már a XlX-ik század 9-ik tizedében élünk és nemzetünk földrajzi fekvésénél és a nyugati míveltebb népekkel való érintkezésénél fogva, kelet sajátságos szokásaiból sokat feladott, lelkét szívét nemes gondolatok és érzelmek hatották át s mindez magaviseletét s társalgását is tapintatosábbá — ha szabad így mondanom — finobbá tette. Ezeknek meggondolása után az én mindig egyéni érzületem és felfogásom szerint, talán az igehirdető sem vét hivatala ellen, ha azon kiváltságát, hogy ő hallgatói között nem tartozik semmiféle különbséget tenni, ülnének azok akár fejedelmi trónon, nem veszi igénybe akkor, a midőn az alkalom, a helyzet ezt a jog feladást nemcsak megengedik, hanem a velevaló élés épen visszásnak tűnhetnék föl ; ezért vettem én már magamnak szabadságot a »grófnő« megszóllításra és a harmadik személyben való bészélésére. Én ugyanis különbséget teszek a közt, midőn a lelkipásztor szószékből úrvacsoraosztás, temetés stb. alkalmával egy népes gyülekezethez szól, a mikor is minden habozás és feltűnés nélkül használhatja a második személyt, mert a hívők seregében különböző társadalmi állású, korú és míveltségű egyének foglalnak helyet, mert a prédikáció és más szertartási beszédek nem egyes szemé+lyekre vonatkoztatva mondatnak, hanem »Isten népéhez* vannak intézve s így az egyetemben felolvad az egyéniség, a minthogy az egyházi szónokok ez idő szerint általában, az ily közönségnek szóló beszédekben a második személyt szerepeltetik; továbbá különbséget teszek a közt, midőn a lelkipásztori functiónak egyes, magas társadalmi állású, minden tekintetben mívelt egyénnel, egymagával van dolga, hát még ha ez az egyén történetesen egy testben, lélekben kifejlődött, gyöngéd, finom érzésű úri hölgy, kit őt magát s vele együtt a körülte álló nagytekintélyű s országszerte tisztelt hozzátartozóit,