Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1887 (30. évfolyam, 1-52. szám)

1887-10-23 / 43. szám

asztalánál történt megállásom alkalmával így fohászkodtam fel: »Jőjjön áldás, segítség stb. a mi hátralevő szent foglalatosságunkra.® Én úgy hittem, hogy ennek a rövid fohásznak ereje úgy az úrvacsora osztásra, mint a konfirmációra kiterjed, sőt szerintem épen az lett volna felesleges, ha úgy közbe, minden apropos nélkül ismét egy rövid fohászt használok, mert ismételve mondom : a konfirmációi ténykedés most nem kezdet, hanem folytatás, még pedig, újra hangsúlyozom: közvetlen folytatása volt a szertartásnak. Életből vett példákra és gyakorlatra is hivatkozhatom, nevezetesen itt vidékünkön az a szokás, hogy a munkások mikor a dologhoz hozzá kezdenek, az első kapa- vagy fejsze-vágásnál, aratáskor az első lehajlásnál, felsóhajtanak: »Én Istenem segíts®, ezt teszik minden reggel, de hogy minden vágásnál vagy marokletételnél fohászkodnának, azt nem tapasztaltam, sőt azt sem, hogy az időközi pihenésből felállván, tennék ezt. Továbbá magánál az egyházi szolgálatnál is úgy láttam a lelkipásztoroktól, hogy midőn az istentiszteletkor a szószékből lejövet keresztelnek, úgy hogy a kettős éneklés el nem választja, nem fohászkodnak fel külön, hanem egy előbeszédet tartanak, s úgy végzik a keresztséget; más az, ha a keresztség nem istenitisztelet alkalmával s nem szolgáltattatik ki. Itt van helye és értelme az előfohásznak. Ezekből ismét könnyű megállapítani, hogy az előfohász elhagyása kinél idézett elő confusiót. Cikkiró szerint a lelkipásztor és konfirmándus kézfogása »a növendéknek a protestáns egyház öntudatos tagjává avatását jelképezte.« Ezt tehát ő mondja és nem én. Hogy én ilyesmire még csak következtetni is nyilatkozataimmal megengedném, hatátozottan tagadom. A »Protestáns Pap® füzetében olvasható dolgozatomban, a feltett kérdések és az azokra adott feleletek után álló passzusból világosan kitűnik, miszerint a kézadást én a most tett ünnepélyes nyilatkozat megerősítésének tekintettem. A két felfogás közt felette nagy a különbség elannyira, hogy én azt még készakarva sem tudnám összezavarni. A lelkésznek »a konfirmálandó előtt való meghajlása® így a mint nyomtatva van va^y én tőlem származó tollhiba, vagy a betűszedők koboldjának hamiskás tréfája, melyet én rögtön észrevettem, de a kiigazítást azért nem kértem, mivel nem hittem volna, hogy találkozzék bárki is, ha ugyan a helyzet felől higgadtan és tudatosan gondolkozik, a ki ezt a szarvas hibát komolyan vegye és önmagától is ki ne javitsa úgy mint írva vagy nyomtatva kellene lennie; hogy e miatt árva fejemre a ráolvasás köve odadobatott, el kell tűrnöm, de ezen tűrés mellett a további dobálódzást kikerülendő, némely emberek kedvéért és útbaigazítására, a toll vagy nyomda hibát ezennel kijavítom »lelkipásztor előtt a konfirmálandó kissé meghajolvan. ® Ugy-e mily másképen hangzik, mily más helyzetet tüntet fel ? Talán ha ez a kalamitas a papiroson meg nem történik, legalább e részletnél a belekötés nem lett volna kínálkozó ? 1 De hát hogyan is tehettem volna fel, hogy jó akarattal elképzelhető lenne azon absurdum és komikus jelenet, miszerint valaki magát meghajtva, nyújtózkodnék föl két kezével s úgy tartaná azokat egy előtte álló feje fölött. Ennél nevetésreindítóbb karikatúra a »Kikirikic-ben sem fordul elő. Én ennek a karikatúrának sem kigondolója, sem megcselekedője nem voltam, amennyiben ez alkalommal is — mint más konfirmációkor — a növendék hajolt meg előttem, feje fölött így tartottam kezemet, mert rendes szokásomhoz képest azt a főre tenni, az úri nőknél divatos fésülködés nem engedte. Ezen, a cikkiró által nagyon is kizsákmányolni akart pontnál sem voltam konfuldálva, mert toll vagy sajtóhiba még soha sem esett eddig a cselekedet rovására. Tovább folytatva, a »Confusio ídearum® irója ekként szól : »igen nagy hiba volt az, hogy nem találtam annak kifejezését, vájjon az illető lelkész úr, a protestáns egyházak közül, melyikbe vette be a konfirmálandót, mert csak onnan gyanítható az, hogy az evangyéliom szerint reformált keresztyénibe, hogy a szertartást ev. ref. lelkész végezte s tudtommal az egyházi életünkben oly nagy érdemeket szerzett gróf Lónyay-család ev. ref. vallású.® Mellőzni akarván minden protestáns hitfelekezetek egymáshoz való viszonyát bolygató disszertációt, cikkiró kíváncsiságát már régen kielégíthette volna, ha megkérdezi- vala, hogy másat ne említsek, a »Debreceni Protestáns Lap® nagy tiszteletű szerkesztőségét, hogy bár kiválóan az ev. reform, hitfelekezet érdekeit képviseli és helyezi előtérbe, mi célból és jogon nyomatja becses lapjának címéül a »Protestáns® szót még pedig oly betűkkel, hogy csodálkozásraméltó, ha az a cikkiró figyelmét kikerülte volna! Azt is oda vethetném még, hogy a beszédemben és a feltett kérdésekben általam írott »protestáns® szó minden legkisebb fejtörés és fáradság nélkül felcserélhető, bármelyik prot. hitfelekezet szokásban levő elnevezésével; de mindezt és más sok érvet mozgósítani nincs szándékomban, hane n e helyett, rövden de a tényleges állapotnak, a körülményeknek megfelelőleg — én ezen esetnél más szót a hitfe'ekezet megnevezése gyanánt nem használhattam — használnom nem volt szabad. Miután pedig az egyházi lapok olvasói — az én legjobb tudomásom szerint — sokkal íldomo-abbak, mintsem ezen kényszerítő okok nyilvánosságra hozatalát óhajtanák, ki'ielentem, hogy azokat akar élő szóval, akár írásban minden diskrét embernek elmondom a mennyiben azok pusztán személyemre és a sajátsagos viszonyokra tartoznak. Azt is kijelentem, miszerint a »protestáns® s?ó ez alkalommal történt hasznalatával annvira tisztába voltam, hogy ennek eldöntését egy szakértő bizottság elé terjeszteni kész vagyok. »Ki kellett volna azt — különösen a kérdések feltevésénél — hangsúlyozva emelni, hogy azon egyházba avatja be, mely az evatigyélium szerint megtisztított, jézusi tudományt, a mint az a szentírás élő forrásából merítve, symbolikus könyveinkben s különösen helveciai vallástételben kifejezve van, hiszi és vallja.® Ezt kívánta volna a cikkiró. Azt határozottan állítom, hogy az általam feltett kérdésekben ezen kívánalomnak elég van téve, hanem igen is symbolikus könyvekről s a helveciai vallástételről nem beszéltem, s nem is fogok beszélni oly konfirmándusok előtt, kik azt magyarázni, fejtegetni nem hallották s annak tételeit apróra nem ismerik, habár néven neveztetni hallották is talán, de bennük nem annyira jártasak és biztosak, hogy jó lélekkél azokról vallomást tegyenek, s megtartásukra magukat felajánlják. Úgy tudom pedig, hogy legalább itt vidékünkön a symbolikus könyvek s köztük a helveciai vallástétel nincs beosztva a népiskolai tantárgyak közé, sem pedig a konfirmációi előkészítés azoknak tüzeses fejtegetését és ismertetését be nem öleli. Ugyanazért én úgy vélekedem, hogy a mi konfirmándusaink vallás és erkölcsi tudománya mellett a szentírás, az evangyelium s az illető hitfelekezet általá-