Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1887 (30. évfolyam, 1-52. szám)
1887-10-16 / 42. szám
elveknek megfelelőleg — szépen gyarapodott, sőt hogy e cél eléressék, a kerület a szokásos kezelési százalék élvezetének jogát is mind ez ideig nem vette igénybe, így szaporodott 1878 óta, tehát azon évtől fogva, mely — cikkíró szerint — pénzügyeink hanyatlásának »forduló sarkpont*-ja, az államsegélyalap 4000 frtról 9500 frtra, a tanítóképzőintézet fenntartására szolgáló alap 13,442 forintról 15,022 frt 50 krajcárra, a Bárány Borbála-féle alapítvány 367 frt 50 krról 462 frt 50 krra, a Dezső Juliánna-féle 992 frt 50 krról 1115 frtra stb. A Királyföldy Péter-féle hagyatékból befolyt Összesen 37,340 frt 59 kr, a mult évi tőkeállomány pedig volt 49,017 frt 50 kr s a két Zsivora-féle alapítvány tett eredetileg 10,500 frtot s 1886 végén 12,625 h'tr a rúgott. Tehát tőkésítettünk, még pedig, elhiheti Anonymus is, a takarékosság elvének szigorú követésével. A Simunyák Antal-féle alapítvány ügyében a kerület eddig határozatot nem hozott, nem hozhatott, mert ez ügy még a bírósági tárgyalás stadiumában van. Szívemből kívánom, hogy úgy ezen, mint egyébb várható forrásokból jusson mindazon szép s dicső eszmék megvalósítására is, melyeket cikkíró megemlít. Cikksorozata végén megemlékszik Anonymus a tanári nyugdíjintézetről s összehasonlítván ezt a gyámoldával, a díjtételek emelését követeli. Ha a gyámolda 315 frt befizetés után csak 210 forint nyugdijt biztosít, miként adhat a tanári nyugdíjintézet 170 frt után 800 frt nyugdíjat? A kérdés, így ^formulázva, persze Anonymus malmára hajtja a vizet. O épen nem akar arra reflektálni, mit már első cikkemben az özvegyi s árva-gyámdíjak, továbbá a 10 évi szolgálat után érvényesülő nyugdíj-igény, valamint a jövedelmi források tekintetében bátor voltam kiemelni, t. i. arra az előnyre, melylyel a tanári nyugdíjintézet a gyámolda felett bír. Mekkora tőkével kellene p. o. gyámoldánknak jelenleg rendelkeznie, ha vagyona 12 évi fennállás után a tanári nyugdíjintézeti tőke arányában gyarapodott volna ? Azután, ha Anonymus az érem egyik lapját nézi, ne feledkezzék meg megtekinteni másik lapját is. Ha jogosult az ő felszólalasa, kevésbé jogosult-e az érdekelt tanároknak azon kérdése: hogyan követelhet a tanári nyugdíjintézet 170 frt fizetést attól a tanártól, kinek özvegye — ha ő 10 évi szolgálat után hal meg — e pénztárból egy árva krajcárt nem kap, vagy attól, kinek pénze után 20—25 évig élvezte az intézet a kamatot, a nélkül, hogy akár neki nyugdíjat, akár özvegyének vagy árváinak gyámdíjat fizetne, mely eset bekövetkezik, ha az illető tanár a lyceumi tanári kar kötelékéből kilépve, más intézetnél nyer alkalmazást. Egyoldalú, egyes, önkényileg kiszakított pontokra támaszkodó okoskodás alig állhat meg a tárgyilagos -kritika ítélő széke előtt. A tanári nyugdíjba beleszámíttatik a gyámoldai nyugdíj, igen természetes tehát, hogy a tagok fizetési kötelezettségének megállapításánál is számba kellett venni a gyámoldai kötelezettséget. A jog a kötelesség s a kötelesség a jog arányában van meghatározva. A gazda az egyházkerület, ez követeli az évi fizetés 13°/o> illetőleg 3o°/0 -ját egyszer mindenkorra s annak 2°/0 —ját évenként, ennek fejében igéri nyugdíjul, esetleg gyámdíjul az évi fizetés bizonyos százalékát a szolgálati évek arányában. Hogy az egyházkerület a beszedett összeget két pénztárba folyatja s a nyugdíjakat is esetleg két pénztárból fizetteti, az nem alterálja a tagoknak az egyházkerülethez, a nyugdíjigény s nyugdij-köteleztttségre vonatkozó viszonyát. Azért nyugodjék meg Anonymus, örüljön inkább velem együtt, hogy ez intézet oly szépen gyarapodva, már is áldásos munkásságot fejt ki. Arra a gúnyos megjegyzésre, hogy a tanítóképzőintézet »vagyonosodé növendékei ingyenes orvosi szolgálatot nem igényelhetnek« — csak ennyit. Én ellene voltam — még pedig itt fel nem említhető okból — azon indítványnak, hogy évi 50 frt díjazással bizassék meg egy helybeli orvos az intézet egészségügyi felügyeletével. De meg kellett hajolnom az indítványozó döntő érvei előtt. Ezek voltak : az intézetnek a városon kívül való fekvése, a vele összekötött internátus, az épület s lakóinak folytonos orvosi ellenőrzése s azon, épen egészségügyi tekintetben felette fontos momentum, hogy a gyengélkedő növendék ne menjen ma X, holnap Y orvoshoz, hanem maradjon egy és ugyanazon orvosnak gyógykezelése alatt. Épen azon »jó lelkek* egyike, kik eddig szíves készséggel szolgáltak orvosi tanácscsal a házuknál jelentkező gyengélkedő tanulóknak, nyilatkozott oda, hogy a hol internátus van, ott a folytonos, egy egyén által gyakorlandó orvosi felügyelet nélldilözhetlen. Egyébkint — az illető igazgató igazolására legyen mondva — a növendékektől beszedett 1 frtnyi díj, a tandíjjal levén az combinálva, mint bevétel a növendékektől befolyt egyéb díjakat feltüntető tételben, az orvosnak fizetett 50 forint évi díj pedig a kiadások »beteg növendékek gyógykezelése* című tételében (1. 1886-ról szóló kimutatás 7—8. lapján) foglaltatik. »Bizonyosan pap vagy tanító e cikk névtelen írója!* oh ezt a következtetést én Anonymus cikkéből nem vonom le. A »quis« kérdésére — egyébkint is nyilt titok levén — maga cikkíró felel. Akárki irta a cikksorozatot, annyi tény, hogy az »életbiztosítási számítások terén még nem is műkedvelő, annál kevésbé szakértő«, de azért kritizál és tanácsot ád! Ez őszinteség viszonzásául szabadjon nekem is kiemelnem azt, hogy »lelkész« volt, ki a tanári nyugdíj-intézet alapszabályjavaslatát kidolgozta, s annyira »lelkész*, amennyire »tanár* az, ki a jelen válasz szerzője. S ezzel hosszúra nyúlt válaszom végére értem. Nem lett volna erre szükség, ha Anonymus jobban beletekint az ügyiratokba s a netán homályos pontokra nézve, akár magán, akár hivatalos úton, felvilágosítást kér azoktól, kik kötelességérzetből, baráti indulatból is, szívesen ragadják meg az alkalmat a felmerülő kételyek eloszlatására. Mert valamint az érdekelt intézetek s az azokat fenntartó egyházkerület, úgy az illető kezelő közegek érdeke követeli, sőt autonom egyházszervezetünk lényegéből folyó követelmény az, hogy mindenki közvetlen meggyőződést szerezhessen magának az egyházigazgatás összes ügyeiről s a netán felmerülő téves nézetek helyreigazítassanak. Ez célja annak, hogy a dunántúli evang. egyházkerület évenként rendelkezésükre bocsátja az egyes gyülekezeteknek az évi pénztár-kimutatást, elvárva azt, hogy felvilágosítás, esetleg orvoslásért fognak fordulni oda, hol az illetékes úton egyedül remélhetik. Tette volna ezt Anonymus s bizonyára meggyőződött volna arról, hogy valamint künn a vidéken 1868 óta, a népiskolák rendezése, új tanépület emelése, új tanerők alkalmazása, a tantermek felszerelése s egyéb elodázhatlan intézkedések megtétele folytán a gyülekezetek terhei megkétszereződtek, úgy kénytelen az egyházkerület is az eddiginél nagyobb áldozatot hozni, hogy egyetlen főiskoláját a kor s törvény kívánalmainak megfelelőleg fenntartsa. Ha fokozódtak a kiadások, e körülményben találjuk természetes magyarázatát. De megtudhatta volna Anonymus azt is, hogy egyházkerületünk jelen háztartása, viszonyítva azt azon állapothoz, melyben az 1—2
