Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1887 (30. évfolyam, 1-52. szám)

1887-10-09 / 41. szám

dagogikumok úgy, a mint eddig taníttattak; de az u. n. paedagogiai vizsga (őszkor) egészen hagyassák el, mert ennek mostani formájában absolute semmi értelme sincs és ne tévedjen a Dunamellék a tiszántúli kerület útjára, hogy kötelezővé tegye minden theologus iíjúra a tanképesítő oklevél megszerzését. Anonymus. ISKOLAÜGY. Magunkról, magunknak. Olvasva Somogyi László ordasi tanító úrnak e lap 38. számában »Az egyházkerületi közgyűlés után« című cikkre írt »Válasz«-át, elhatároztam, hogy — habár darázsfészekbe nyúlok is — azt kiegészíteni megkísérlem. Mennyiben fog ez sikerülni: ítélje meg az elfogulatlan biráló. Hogy igazságos, tárgyilagos akarok maradni, arról lelkiismeretem tanúskodik. Mindenekelőtt ki kell jelentenem, hogy én avatottabb tollú tanférfiút szerettem volna megszólaltatni e tárgyban, mint csekélységem s azért is hallgattam mindeddig ; de mivel a most említett »Válasz« — bocsásson meg cikkező kartársam — nem egészen felel meg várakozásomnak, azért vállalkoztam annak kiegészítésére. Tehát próbálkozzunk. Midőn e becses lap 24. számában a »Püspöki jelentést* olvastam, elszomorodtam. Bármint igyekeztem a tanítókról rajzolt képet kedvezőbb világításba magam elé állítani, 29 évi tanítói pályám tapasztalatait összegezve, el kellett ismernem, hogy a püspöki jelentés nem nagyít, nem túloz; az igazságot leplezetlenül tárja fel; rámutat a baj gyökerére s hatalmas szavával felébreszt az elmaradottság szendergéséből. Helyesen tevé a főpásztor, kinek figyelme mindenre kiterjed. Édes atyai szerető szigorral bánik ő velünk, gyermekeivel. Ismerjük el, hogy igaza van. Gondolkozzunk szavain. Kövessük jó tanácsait. Kötelmeink hívebb teljesítése által bizonyítsuk be engedelmességünket, köteles hálánkat. A főpásztori jelentés nem vádol, nem Ítél el egy egész osztályt ; elismeréssel adózik a nem is épen ritka kivételeknek. Elismeri, hogy vannak jeles, képzett, buzgó, lelkes, fáradhatlan tanítóink s ezt — a hol módja volt reá — készséggel kijelentette s elismeréssel méltányolta. De kimondja azt ís, hogy tanítóink túlnyomólag nagyobb része, abban a három egyházmegyében, a hol őket egyenként megismerhette, s működésüket, módszerüket s az eredményeket megbírálhatta — nem áll hivatása színvonalán. Ismerjük el, hogy a főpásztor szavai igazak, hogy az igazság kimondásával gyógyítani, buzdítani szándékozik. Vajha ezen szent szándékát megértenők mindnyájan, s örömére, megelégedésére munkálkodnánk az Úrnak reánk bizott veteményes kertjeiben, hogy mikor a mi kicsinyeink között is megjelenendik, örömkönyek ragyogjanak apostoli szelidségű szemeiben, mint ragyogtak ott az alsóbaranyai egyházmegye néhány iskolájában, hol szerencsés voltam a szelid lelkű apostolt, a gyöngéd nevelőt, a nagy paedagogust a gyermekek közé ülve, irigyelt modorával velők beszélgetve láthatni s tőle rövid idő alatt sokat tanulni. Mily sokáig beszédtárgya volt a gyermekek közt — hiszem, öreg korukban is az lesz — a kedves főpásztor megjelenése, kiről, míg közéjük be nem lépett, tiszteletteljes félelemmel beszéltek, de mikor szelid, nyájas szava megcsendült, felragyogott az ártatlan gyermekszem, eloszlott a félelem, bátorság szállt szívökbe s a nagy gyermekbarát kérdéseire készséggel feleltek, s egy rövid órai időzése után távozván az iskolából, úgy megsiratták a kedves főpásztort, mintha örökre elvesztették volna. Pedig nagy lelkét, szeretetteljes bánásmódját örök emlékül ott hagyta. Az a bucsú-csók, melylyel egy szelid leánykának homlokát érinté, megelégedésének volt fényes bizonysága s örökké felejthetlen emlék gyanánt él apostoli alakja a mohácsi gyermekek és azok szülőinek szívében s áldva gondolnak vissza azon napra, melyet a főpásztor nékik s nékem is, igénytelen tanítójuknak oly kedvessé tett. Mily szép, mily lélekemelő, mily tanulságos volna, ha a főpásztornak egy ilyen megjelenése nemcsak a gyermekekre, de reánk is maradandó befolyást gyakorolna, s nem feledkeznénk meg egy pillanatra sem magasztos hivatásunkról. Mily szép, mily buzdító példa volna reánk, mint növendékeinkre nézve is, ha az iskolák legelső és legilletékesebb felügyelői, a lelkészek is mindannyian olyan bánásmódot, olyan leereszkedő, de mégis tiszteletet parancsoló modorral forgolódnának közöttünk, mint forgolódott a főpásztor, kinek dorgáló szavai — ha voltak is itt-ott — fájdalmat nem okoztak senkinek, mert azok is a szeretetnek hangjai voltak. . . . De legyünk igazságosak. Hogy sok tanító elhanyagolja kötelességét, annak nem mindig a képességhiány az oka. A helyi körülményekben keresendő s többnyire fel is található az. Ha a tanító csak egy szemernyi önérzettel bír, ha szorgalma s igyekezete által annyira mívelte magát, hogy véleményét nyilvánítani merészli, ha a társadalmi téren a közügyek előmozdítása körül kifejtett fáradozásaért tisztelet környezi: ez már nagy bajnak szerzője lészen sok helyen. Ha gondolatainak a nyilvánosság terén hangot ád, ez nem előnyére, de hátrányára szolgál. Tudok rá esetet, hogy egy régi tanító azért nem pártfogoltatott egy különben igen tiszteletre méltó lelkész által, mert »nem szeretem — úgymond — a pennás tanítót«, s bár a gyülekezet óhajtotta volna tanítójának, maradt a csekélyebb jövedelmű állomáson. Szegény barátom, pedig ártatlan cikkeiddel egyedül a közjót óhajtád szolgálni minden haszon, minden számítás nélkül, s mi lőn jutalmad? Mellőztetés! S az ilyen tanító, bár hivatalos teendői körül a legnagyobb szorgalmat fejtse is ki: mindig ákad ember, ki a kákán is csomót keres, ki a tiszta igazságot is elferdíti. Kitől várhat ilyen esetben igazságszolgáltatást a tanító ? Természetesen lelkipásztorától. De mit tapasztalunk ? Azt, hogy legtöbbször mégis a tanító húzza a rövidebbet. Ilyenkor, ha a tanító a lelkész igazságérzetére hivatkozva, pártfogásért esdekel: meghallgatást is csak ritkán, pártfogást még ritkábban fog nyerni. A lelkészek egy nagyobb része — tisztelet a kivételeknek — még ma is szereti fitogtatni hatalmát, sőt szeret azzal vissza is élni. A testvéries viszony, melynek pedig meg kellene lenni, a legtöbb helyen még nevéről sem ismeretes. Pedig a kölcsönös bizalom hatványozza a munkaerőt. A szeretetteljes bánásmód, az atyai jóindulatból származott tanács, útbaigazítás senkinek nem eshetik rosszul. De a hol a mindenkivel közös emberi gyarlóságból elkövetett kis hibákat, fogyatkozásokat nagyra fúja a rossz akarat: nem csuda, ha az előhaladás helyett visszaesést, a tisztelet, a bizalom helyett visszavonulást, tartózkodást, a hivatalos teendők körül egy-