Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1887 (30. évfolyam, 1-52. szám)

1887-10-02 / 40. szám

De hát hogy is tudnák az okiratokat theologusaink mint jövendőbeli történetírók, monographusok, levéltárnokok felhasználni, közzétenni, ha az okirattannak talán csak a nevét hallották s régi irást, ha láttak is, aligha olvastak, megérteni, magyarázni pedig nem is próbáltak (kivévén talán az »Urambátyám* vagy a »Borsszem Jankó* feliratait), s a publicatió követendő elveinek hirét sem vették 1 (Tisztelet az elméknek, melyek magok törnek magoknak utat.) Pedig azon városokban, melyekben theologiai intézeteink élnek, számos emlékét a múltnak őrzik a levéltárak, könyvtárak, kéziratgyiijtemények a nélkül, hogy ezt theologusaink — úgy szólván — csak sejtenék is. Nem kellene-e ezen tárak zárjainak lepattanniok számukra, az ő érdekükben is? Mi azt hiszszük, hogy igen. S óhajtjuk is és reméljük. Az intéző körök áldozatkészségétől és bölcsességétől függ erre nézve a modust megtalálni: kellő garantiákról gondoskodni, nem különben teremről s egyéb szükségesekről. . . így azután külsőleg is támogatva, a magyar protestáns egyháztörténeti seminarium is derekasan oldhatja meg feladatát, úgy mint azt történeti művekben nem szegény könyvtáraink segedelmével az egyetemes egyháztörténeti seminarium tenni már is iparkodik. Nem elég azonban a könyvtár, levéltár, kéziratgyűjtemények gazdagsága, a külső támogatás segedelme, nem elég a vezető tanár részéről a tudomány birtoka, a nyelvek ismerete, nem a lelkesedés sem, még egy dolog kell: jó methodus. (Vége köv.)

Krupecz István, pozsonyi theol. m.-tanár. KÖNYVISMERTETÉS. Két vallásbölcsészet Néhány hónapja volt szerencsém e lapok tisztelt olvasóinak egy vallásbölcsészetet bemutatni, mely moderntudományos alapon állónak vallotta magát, ezúttal egy egészen ellentétes irányú vallásbölcsészetet mutatok be, melyben »a többség Ítélete, a fejlődési elméletekkel való kokettirozás, a positivismus bálványai előtt való hajlongás, a demokratikus-geologiai történelmi felfogás á la Buckle, a kedvelt prófétálások a zsidóságnak a ker. vallás fölötti győzelméről s a piaci lárma, mely a keresztyénség végfelbomlását hirdeti — mindez s több ilyes pillanatnyi ártól hordozott fontosságok nyugodtan az apálynak adatnak át, mely őket a színpadról csakhamar elsöpri.« (XXXIV. 1.) S ha talán kíváncsi vagy megtudni szíves olvasó, ki ez újkori Neptunus, ki oly erélyesen dörgi a »Quos ego«-t, nem csinálok belőle titkot : egy dorpati filozófia professzor, Teichmüller Gusztáv.*) Teichmüller kiválólag az ókori bölcsészettel foglalkozott ugyan, de különösen az utóbbi időben több metaphysikai problémát is fejtegetett, így a lélek halhatatlanságát (Unsterblichkeit der Seele, 2. Auflage 1879), a szeretet lényegét (Das Wesen der Liebe, 1880), míg értenének a palaeographisához, sok szolgálatot tehetnének a történetírásnak, azon óhajtásának ad kifejezést (s indítványt is terjeszt elé e végből), hogy tenni kellene valamit a vidéki nagyobb tanintézetek érdekében, egyebek közt : szakembereket kiküldeni, diplomaticai cursusokat tartani az érdeklődő ifjak számára. Szilágyi Ferenc — jól célozva — magoknak a vidéki történettanároknak érdekében látja szükségesnek a nyári hónapokban a póttanfolyamok létesülését. (Olv. >A Magy. Tört. Congressus naplóját* a Századok 1885. VIII. f. *) Religionsphilosophie. Von Gustav Teichmüller. Breslau. XLVI. és 558. lap. végül 1882-ben megjelent tőle »A valóságos és látszólagos világ* (Die wirklíche und die scheinbare Welt. Neue Grundlegung der Metaphysik), mely jelen vallásbölcsészetének is jó részben alapját képezi, mert mint a 8-ik lapon mondja : »Valamely vallásbölcsészet tökéletes volta függ a felfogást szabályozó metaphysika igazságától, a kutató dialektikai mozgásának helyességétől, leginkább pedig a vallásos élet teljes észrevevéseitől.* A mi már az utolsó pontot illeti, megjegyzi ugyan T. maga is, hogy a mint a tökéletes vallás csak egy tökéletes emberben jelenhetik meg, úgy tökéletes vallásbölcsészetet is csak isteni természet teremthet (n. lap), de azért nem kell csüggedni, mert bár ily isteni ember a világtörténetben vajmi ritkán jelenik meg, a gyertyához, ha azt valaki meggyújtotta, mások is odavihetik gyertyácskájukat ; ily világosságot gyújtó isten-ember volt Krisztus, s miután a tökéletes bölcsészet egy tökéletes személyiséget igényel, a vallásbölcsészet sem a Buddhismusban, sem a többi vallásokban nem lehet kielégítő, ezt a pontot csak a ker. vallásbölcsészet érheti el. Természetes, hogy a 600 lapnál többet magában foglaló kötetet részletesebben nem ismertethetem. Legyen szabad azért az egésznek rövid vázlatára szorítkoznom. Szerző elsőben is a vallás előbbi definitióit veszi sorra s — természetesen — hibásnak találja valamennyit; mi joggal várnók a saját definítióját, de e helyett jő egy meglehetős hosszú cikk a lélek funkcióinak osztályozásáról, s csak ha ezt is fáradságosan keresztüldolgoztuk, jutunk — a definitiók osztályozásához s 70 lapnyi görbe út után végül elérjük a célt, hogy meghalljuk, miszerint: i-Religion ist diejenige Gesinnung, welche sich dem Gottesbewusstsein zugeordnet, Ín zusammengehöriger Function von Erkenntniss, Gefühl und Handlung symbolisirt.* (91. 1.) E definitióra következik a vallások osztályozása. A vallások három osztályba sorozandók, az első osztályba jönnek a projectiv vallások, másodikba a pantheistikus vallások s a harmadik osztályba a ker. vallás. Jelen rész csak a két első osztályt tárgyalja, t. i. a projectiv és pantheistikus vallások osztályait. Persze magyarázat nélkül kitalálni azt, mit ért szerző a projectiv vallások alatt — kissé bajos. Szerző azonban — szerencsére — gondoskodik arról, hogy ne soká kelljen e fölött a fejünket törni, s két helyütt is megmagyarázza, mit ért ő projectiv vallás alatt (101. 1. s 114 köv.). Az ember nagyon korán jut »En«-je tudatára s ép oly korán koordinálódik e tudattal ama másik metafizikai is, hogy rajta kívül más lények is vannak. Mindaddig, míg a tudatra csak a tulajdon »Én« s a többi természeti lények vannak vonatkozással, a vallásnak semmi nyoma, mihelyt azonban ezekhez »wegen der Vernunftanlage des Menschen noch der Gott auftritt*, azonnal megszülemlik a vallás. Isten azonban nem jelenhetik meg az embernek érzékileg észrevehetőleg, hanem csak mint képzet, felfogási mód lép föl az ember tudatában. Mint a műveletlen ember a földről, tengerről, égről stb. alkotott képeit külre veti, s magát ezektől valósággal környezettnek tartja, úgy projiciálja Isten fogalmát is külre s teremt magának Istent az egyes lények világán kívül, s ezt magával szembe állítja. Ezért nevezem én a vallások ama legalsóbb fokát, melyen az ember Istent, mint külsőleges objektumot magától, mint alanytól, elválasztja, projektivnak. A projektív vallások két osztályba sorozhatok: első osztályba tartozik a félelem vallása, a másodikba a bűn