Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1887 (30. évfolyam, 1-52. szám)

1887-01-23 / 4. szám

halállal az anya legszentebb kötelességének esvén áldozatul, egyszerre fizette le azt, a mivel gyermekének tartozott, mint a hazafi, ki hónáért halván meg, ez egy legnagyobb áldozatban minden tartozását lefizette. A hasonlított két áldozat között igaz, hogy a rideg logikával éles különbségeket lehetne tenni, de a zokogó kebel s az érzésektől elfogódott szív nem megy előbb tanácsért a szőrszálhasogató logikához. Különösen szép a 88-ik lapon levő fordulata e beszédnek. (»Ez nem vigasztalás* stb.). Hű és találó rajza van a XlII-ban az élet útjainak, melyeken mindnyájan csak halni megyünk, mint Esau (I. Móz. 25 : 32.). A XIV. meglehetősen hiányos, szakgatott. Egy csomó befejezetlen gondolat. Inkább csak vázlat. Szürke vásznon csak a körvonalak, színezés, világítás és árnyékolás nélkül. A sok stb. az olvasóra bizza a kiegészítést, kiki gondolja oda, a mit tetszik, mert hogy Dobos mit mondott, nem tudjuk. E stó-íkben van bizonyára elhallgatva annak felmutatása, hogy miért nem kell félni a haláltól ? ellentétül az I-ső részhez, mely a haláltól való módnélküli félelmet rajzolja. A XV-dik jobban illett volna az oratiók közé; mert az nem predikatio; mint olyan azonban szép. Mint tisztavizű csendes patak folyik el a koporsó felett a XVI-ik beszéd a XVlI-dikkel együtt. Ez utóbbi csak egyetlen egyszer vet hullámot: »Te pedig gyülekezet, mely most temeted el a legvénebbet és legjobbat az egyház hívei közül, igyekezzél úgy nevelni ifjaidat és leányaidat, hogy jövendőd felől kétségbe ne essünk. Mert ha a vének közüled kivágatnak s az ifjak nem érdemlik meg, hogy tisztelettel megvénüljenek, ki marad meg, hogy mint Sodornának Lótért, az Isten neked irgalmas legyen ?* stb. (123. 1.). Sok melegséggel s őszinte meghatottsággal irott beszéd a XVIII; míg a XlX-nek már említett kitűnő textusán kívül igen szép a bevezetése és az »alkalmazás*-a, különösen a városi és az egyházi tanácshoz intézett rész (137. 1). Hatalmas, égbe nyúló pyramis a Korda Lőrinc emlékoszlopa, melyet Dobos állított neki s melynek tetejéről dörög alá a képviselő sereghez : »Tisztelt képviselő sereg ! szóljatok ti élő nyelven a szegény szenvedő néphez a 300 éves halotthoz és e hangnak szátokban csudálatos ereje leend szóljatok neki, mint hajdan Jézus szólt Lázár koporsója felett, oldjátok meg a kötőket, melyekkel e nép kezei és szent jogai elkötözve valának és e nép feláll szabadon, védfalatok leend észak és nyugot között, feledve százados kínait, meggyőzitek vele a világot — — — ne várjátok míg a kínzó szellem őt megragadván, mint hajdan az ördöngös maga tépje szét azokat!« (146. 1.). Egy igazi prózában irt rhapsodia a Kazinczy Gáborné felett tartott beszéd s úgy szakad is el, mint a lepattanó felfeszített húr. Érdekes ennek a két beszédnek összehasonlítása. — Az előbbi 1848-ból, ez utóbbi 20 évvel később 1868 ból. Hatázozottan észrevehető a változás hangban, előadásban, mit a lefolyt idő tett Doboson. Három egymásután következő beszédben, két predikatióban s egy oratióban szól a kálvinista papról a szerző. A két predikatio igazán leverő, szomorú, sötét képet ad a papi hivatalról. Ha csakugyan olyan volna ez, mint itt Dobos festi, valóban csodálkoznunk kellene, hogy még akad széles Magyarországon ember, ki az Úr szolgálatára kivánja szentelni életét. A vigasztaló csak az, hogy Dobosnak általában sötét, szomorú világnézlete van, kinek a bajok, a fájdalmak sokkal jobban emlékezetében maradnak, mint az örömök. Nála az örömökről való emlékezés megelégszik azzal, hogy azok is voltak ! de nem tudják megaranyozni a bajok sötétségét s nem tudnak fénylő sugárt vetni a tapasztalt szenvedések nyomasztó homályába. Szomorú önvallomás az, mely itt a 159. lapon tétetik. A Konta B. felett tartott oratióban azonban derültebb mégis a kép s bár nem oly drámailag hatalmas, mint a Szilády L. feletti predikatio, de kellemesebb, vigasztalóbb benyomást tesz. Az oratiók közül az épen most említetten kívül kiválóbbak : a Ráday Pálné felett tartott beszéd s főleg ennek vége és a 18 éves ifjú felett mondott sírbeszéd. Kitűnő jellemrajzát adja Nyári Pálnak a 236. lapon s emelkedett hangulatú az Arany János emlékezete. A A magyar népies nyelv avatott kezelője tesz koszorút költői nyelvvé felszentelt népies nyelvünk leghatalmasabb vatesének sírjára. A mély benyomást, melyet reám Dobos beszédeinek elolvasása tett s azt a harmóniát, melyet bennem felkeltett nem akarom megzavarni az itt is kétségtelenül előforduló úgy tartalmi, mint nyelvezetbeli hiányok felkeresgetésével (csak egyet a 198. lapon »Isten a természet örök* stb.). Sem és Japhet is köpenyt terítettek atyjuk gyengeségére. Elismerés illeti a kiadót, hogy a birálók kéréseit meghallgatva, igyekezett a mennyire csak lehetett, az irály eredetiségének hátránya nélkül megkevesbítni kétségtelenül népies, de bizony a mellett pórias kifejezések és mondatok számát. Elismerés illeti azért is, mert atyja kincses házából előhozta az ó és új dolgokat s világ elé bocsátotta. Sionunknak e kötetek mindenkor igen becses kövét fogják képezni. Szivünkből óhajtjuk, hogy a még tervezett kötetek, de kivált az országgyűlési beszédek mielőbb megjelenhessenek. Hadd halljuk szólani hozzánk azt, ki Korda Lőrinc koporsójánál a fájdalom közepette úgy tud lelkesítni s hadd gyújtsa lángra szivünkben a hazaszeretet áldozati tüzét az, ki úgy tudta hazáját szeretni, imádni, mint Cegléd felkent lelkű papja. Ugy legyen! Kenessey Béla. BELFÖLD. Az esperesi javadalmazás. Egyházmegyéink életében az esperesi állás díszes ugyan, de ezen diszes állással ma már csaknem elviselhetetlen gond és teher jár karöltve. Ma, midőn lelkészeinknek — leghihetőbben az általános kedvezőtlen anyagi viszonyok folytán — saját egyházaikkal is töméntelen bajuk s majdnem mindenütt küzdelmük van; midőn saját egyházuk kül- és bel-életének gondozása maga is teljes erejüket, odaadó buzgó munkálkodásukat igényli: az esperes vállain — saját egyháza gondozásán kívül — még egy egyházmegye összes egyházainak gondozása és kormányzása is oly teher, melyet huzamosabb időn át rendszeresen és kifogástalanul viselni csaknem képtelenség. Innen van aztán, hogy lelkészeink a diszes állás után nem igen rajongnak, azt elfogadni vonakodnak ; hogy espereseink a terhes munkát hosszabb időn át viselni nem hajlandók s hogy a nyomasztó teherviseléstől rövid időköz után szabadulni vágynak. S ez annál természetesebb, mert espereseink a halmozott teendőkkel szemben magukra hagyatottan állanak, terhes munkájukért — úgy szólva — mivel sem kárpótoltatnak, egyházaink, az ügyeiket vezető esperessel szemben viszonteherviselést nem ismernek s egyházmegyéink is espereseinkkel szemben csak terhet ismernek, de a munkának honorálásáról kellőleg és méltányosan nem gondoskodnak. Espereseink gyakori változásából pedig egyháza-