Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1887 (30. évfolyam, 1-52. szám)

1887-01-23 / 4. szám

felbontatja jó anyjuk koporsóját, letépi a'kis virágokat, ha virág nincs, letépi a füvet, az urticát, magyarosan csalánt s mindaddig csápol velük, mígnem sír minden, kinek va]

aha halottja volt« stb. (Zárjel közt csak azt jegyzem meg, hogy ép ezek után igen fatálisan került oda a »Kesergő nő« 1 Sok bú, sok bánat érte már lehervadt ősz fejedet!« stb. kezdetű búcsúztatás, mely a szó teljes értelmében »az anyát odasirja rég elköltözött gyermekei koporsójához.«) A míg elég anyagot talál Dobos a maga beszédeihez, még a legigénytelenebb ember koporsójánál is, egyszersmind a legmesteriebben tálálja meg az egyes alkalmakhoz illő hangot is. Meglátszik úgy halotti predikátioin, mint orátioin, hogy tárgya választásában, annak kivitelében lé'ekben előbb megjelent a helyen, hol felállott ; egybe gyűjtötte lélekben maga körül azokat, kik előtt beszélt, megállott lélekben a koporsó felett s kereste a fonalakat, melyek a koporsóból az élőkkhöz kinyúlnak, ezeket érinti, ezeket pendíti meg azután, mint húrokat s átszűri, a koporsó és az élők közé állva, a gondo'at és érzések sugárait (i76. 1.). Innen van, hogy szinte az eget ostromolja kérdéseivel kétkedésében s fájdalma hevében, midőn ifjú, vagy férfikora erejében meghalt ember koporsója felett áll meg és csendes megadás szelid hangján szól az életharcát megharcolt s érett kalászként földre hajló öregek felett. Amazok koporsója, halála egy nagy talány, melyek megfejtését csak az örökkévalóságra lehet utalni ; emezeké világos természettörvény, semmi titok s megfoghatlan nincs benne. Együtt tud sírni a vesztes szülőkkel, az özvegyekkel, az árvákkal, a rokonokkal, az egyházzal avagy nemzettel ; de hite világánál csillogó könnyein át legelébb megtudja ta'álni a vigaszt. A vigasz nyújtásnál különben ama phsychologok közé tartozik Dobos, kik abban a véleményben vannak, hogy »minden könnyűvel, jajjal, könnyebbül a szív egy bajjal« hadd sírja, hadd zokogja és panaszolja ki az illető bánatát, majd addig panaszol, míg egyszer baját mindenfelé elosztva, neki magának nem marad semmi. Hát nem is erőszakoskodik a vigasztalással ; csak meggyújtja a hit fáklyáját, mely »átvilágít a más világ fátyolán, a szemfedőn,« ha felszáradtak a könnyek, majd meglátandják e fényt. Közelebbről megvizsgálva a beszédek alig egy-kettő kivételével mindannyi mondhatni remeke a halotti beszédeknek és oratióknak. Egyszerűek, világosak, szívhez szólók, természetesek, semmi negélyzés sincs bennök. Dobos mint az eddigi beszédeiben, úgy ezekben is inkább a moralizáló iskola hivének tűnik fel ; de az erős moralismus mellett, mindég ott szerepel bizonyos spiritistikus mysticismus, mely irói egyéniségének azt az elvitázhatlan sajátosságot kölcsönzi s minden művére ráüti a iellemzetesség bélyegét. Az I. beszéd kitűnő dispositiójával, bensőségteljes s mélyen vallásos hangulatával ; ( a II. a szenvedéseknek, mély vallásos erkölcsi felfogásávál s valami eredeti, a közönségestől egészen eltérő tárgyalási módjával; a III. pedig természetes, egyszerű vigasztalásával lep és hat meg. A IV. beszéd Cellerie után dolgozva első részben igen elvont, semmi közvetlenség nincs benne; de második része ennek is igen szép. Az V. igen szépen indul, de aztán terjengősségében sekélyessé válik. Egy-két helyütt ugyan ki-ki látszik ebből is az oroszlán köröm, azonban a legtöbb helytt vizenyős. A kérdést: »hogy vájjon mi célja lehet abban a gondviselésnek, hogy megengedi azoknak halálát, kik csak nem rég kezdtek élni« stb. igen merészen állítja fel s nem tud rá kielégítő feleletet adni és alig képes kibontakozni messze terjengő okoskodásaiból. Mintegy belevész a süppedékes lápba s még oly állításokat is megkockáztat, csakhogy valami módon vigasztalót is mondhasson, mint a minő ez : »A legnagyobb ész, a legkitűnőbb tehetség többnyire legnagyobb károkat tett; mihelyt az embernek rendkívüli erők vannak hatalmában, azokkal nem épít, nem boldogít, hanem mint a lőpor hatalmával ront, pusztít és szerencsétlenséget áraszt maga köriil« stb. »A legnagyobb eszű és talentumú emberek legtöbb kárt tettek az emberiségnek® stb. Ide méltán tehetünk egy nagy kérdőjelet! A XI. beszédben csaknem ugyanazon kérdést fejtegeti, mint az V-ikben ; de sokkal emelkedettebben s végeredményében a hit előtt sokkal kielégítőbben teszi ezt. Ugylátszik a kérdés nagyon érdekelte a szónokot s még egy harmadik beszéd is van a kötetben, mely ugyancsak ezt veszi the májául: a gróf Ráday Pálné felett tartott oratio, melyben a míg a búcsúztatás igazán szép, addig a tulajdonképi oratio igen hidegen hagy. A bírálatot, melyet én még áz V,-re is alkalmazhatónak tartok, különben ő maga mondja el a 203. lapon, mikor e megjegyzést teszi az idézett oratio után : »Ez úgynevezett halotti orationak főhibája magában a tárgyválasztásban rejlik. Ezt maga szerző érezte, mikor választott tárgya kedveért oly hidegen kellett a. koporsótól távoznia a hideg okokért, melyekkel tárgyát kiokoskodá.« Majd tovább azt mondja: »Sokszor megörül az ember a talált vezéreszmének, néhány ragyogó gondolatot lát körüle repkedni, azt hiszi, hogy majd ezeknek kisugárzásán még többre is talál, azonban csalatkozik, minél tovább halad, minél beljebb ássa a megtalált eret, annál keskenyebb, annál vékonyabb, utoljára e!fogy.« Teljesen így járt szerző mindkét beszédben s hogy a harmadikban (XI. b.) is nem ez történt vele, annak oka csak abban rejlik, mert nem a hideg ész okoskodáséival kezdte vezéreszméjét boncolgatni, hanem mindjárt a hitnek világát gyújtotta meg a koporsó felett (Text : Ján. : 13: 7.) s e szövétnek mellett könnyebb volt a különben rejtélyesre, talányosra, (de szintén csah a hit számára) kielégítő feleletet találnia. A VI. beszéd a maga subjectivitásával tűnik ki, a vigasztalás forrását azonban vékonyan csergedezteti. A VH-ikben a kettős felosztásnak megfelelőleg két külön részt vagy legalább is párhuzamosan menő kettős tárgyalást várnánk ; a mennyiben a Mát. : 9 : 24. felett prédikálva főtételül ezt jelenti ki : »mennyiben hasonlít az álom a halálhoz és mennyiben különbözik tőle.« A hasonlóságot kifejti, de a kiilünbözőséget nem. Ez a hiány is azonban csak azért tűnt fel, mert úgy szerettem volna még tovább hallgatni ezt a költészettel, szépségekkel gazdag predicatiót. — A VlII-dik rhaprodistikus második részével, a IX-dik gyönyörű bevezetésével és tárgyalása bensőségével excellál. Szinte halljuk a részvétteljes szónok zokogását, kinek fáj, hogy mily semmi az ember, meit nem tehet egyebet, mint csak könnyezhet és imádkozhat a szenvedővel együtt, de igazi gyógyulást hozó balzsamot nem adhat erőtlen vigasztalásával. (69. 1). Eredeti és érdekes a X. b. inventiója, hogy »mennyiben hasonlít a most érni kezdő földi aratás ama nagy aratáshoz, mely sírunknál kezdődik ?« Igazán gondolatokban és érzésekben gazdag kalászat ez az élet és a halál mezejéről! »Miért kell az anyának sokszor meghalni, mikor gyermekének életet ad« — kérdi a gyermekágyban meghalt ifjú anya fölött tartott prédikációban s gyönyörűen fejtegeti, hogy i-ör itt a halál az életet, az élet a halált táplálja; 2-or a halál és élet csaknem egy lévén, nem lehet rajta felakadnunk, ha az egyik élet nem ott végződik, a hol a másik, ha az egyik élet a másikat oltja el és 3-or a