Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1887 (30. évfolyam, 1-52. szám)

1887-01-23 / 4. szám

fogalmát tanultuk megismerni, s ezen gondolatot a jövő theologiának fel is kell használnia, de csak addig, a míg az nem a bibliai keresztyénség rovására történik. (Folyt, köv.) Dr. Szlávik Mátyás. KÖNYVISMERTETÉS. Halotti beszédek részben különféle kútforr ások nyomán irta Dobos János. Kiadta Dobos László ref. lelkész. Budapest 1887. 16 ív 256 lap. Bolti árá 1 frt 80 kr. Kiadó tulajdona. A halál országában, a temetőben jártam. Kalauzom Cegléd ősz lelkipásztora volt. ki aggságának roskadozó lépései helyett férfikora teljének erejében vezetett sírról sírra. Ott voltak eltemetve szép sorjában nyájának elszólított tagjai a csecsemőtől el a 87 éves kegyes özvegyasszonyig ; az egyszerű polgártól el az országgyűlési követig és grófnőkig. Mindeniknek sírja fölé oda van állítva egy-egy ércnél maradandóbb emlék, lelkészük szobrászi keze által alkotva. Lábtól a halál angyala lefordított égő fáklyával kezében s az elgomolyodó füst gyűrűibe beirva az életnek annyi ezer baja, annyi ezer tarka változatossága, keserűségre változott öröme, meghiusult reménye, megtört csalódása, melyeket mind elhamvasztott az a kétes világú fáklya; fejtől pedig áll a feltámadás angyala égre irányzott tekintettel, a menny felé mutató kezekkel, repülni készülő szárnyakkal. A síremlékek talapzatára aztán fél-, vagy egész domborműben az ott nyugvóknak életét véste fel a művész. A most divatos koszorúk helyett csak egy levélkét tett a sírra, ráirva a szent-irás egy-egy mondatát, mely útleveléül szolgált az elkeltözöttnek. Ez egyetlen természetes levélke többet ér minden csinált-virág koszorúnál. Nézzük meg legelőször Ís e repkény levélkéket. íme itt egy 17 éves hajadon sírja; a levélre ráirva: »Monda Jézus: menjetek el innét, mert nem halt meg a leányzó, hanem aluszik«; amott egy 35 éves ember nyugszik, kit aratás előtt közvetlenül szólított el a halál : »Emeljétek fel a ti szemeiteket* — így választja textusát — »és lássátok meg a tartományokat, mert megértek az aratásra* s elmélkedik e felett így : »mennyiben hasonlít a most érni kezdő földi aratás ama nagy aratáshoz, mely sírunknál kezdődik* stb. A gyermekágyban meghalt fiatal anya felett arról beszél: »E nap nyomorúságnak napja; mert a fiak szülésre jutottak; de nincsen a szülőnek szülésre való ereje.« Az apa elmegy hazulról épen, egészségesen, élete délpontján s holtan hozzák vissza az útról; ennek sírján e levélke van : »És monda Ésau : íme én halni megyek« ; »Mi mindnyájan halni megyünk Afiai!* stb. ez az elmélkedés tárgya. Seres Sámuel Cegléd városi tanácsnok, egyh. gondnok épen az alkonyodó nappal, »mikor Istennek szövétneke megoldatnék« hal meg. »Akkor szólítá az Úr Sámuelt, ki monda: »Imhol vagyok én!« —ez a textus. 1848-ban hal meg Tunyogi Lőrinc Szatmármegye első alispánja és orsz. gy. követe. A lég már terhes a forradalom viharának előjeleivel. Itt is, amott is már villámlik egyet-egyet. Tompa moraj hangzik nyugot s észak felől. Nehéz felhők gomolyognak a láthatáron. Ily kétséges időkben jó lesz a búcsúzó Jézus szavait adni az elhunyt ajkaira — gondolja a szónok — s elmélkedik erről: »Ezeket szóltam néktek, hogy én bennem békességtek legyen; e világon nyomorúságtok lesz, de bízzatok, én meggyőztem e világot.* Az Úr elhunyt szolgája, a volt rákos-csabai lelkész útlevelére ráírja Philip. I: 21—24-et, míg a nagynevű és hirű volt halasi lelkész koporsója igen találóan juttatja eszébe a Jerem. XX: 7., 8., 9. verseit. De nemcsak ez idézett példákban, de a halotti beszédek mindegyikéhez nagyon jól s jellenizetesen vannak a textusok megválasztva. Egyszersmind meglepő az a változatosság, a melylyel e beszédekben találkozunk, holott rendesen nagyon szűkkörűnek tartják a halál s ezzel szemben a feltámadás, a mulandóság s az örökkévalóság themáját, melynek sokszor való tárgyalása egyhangúságot szül. Igaz 1 Magában véve azonban minden eszme szegény, ha mi megtermékenyítni nem tudjuk. Míg egy nagy műveltségű, sokat olvasott, tapasztalt, széles látkörű és mélyen gondolkozó ember előtt kimeríthetlen gazdagságúnak tűnik fel még egy kevésbbé termékeny thema is, mint a minő a két említett eszme. Könnyű -— mondják — oly emberek koporsója felett beszélni, a kiknek eseménydús élete elég anyagot ad; de mit lehetne mondani afelett, kiről csak annyi konstatálható, hogy született, több-kevesebb ideig élt és most meghalt, mint a mi a leges-legtöbb emberről mondható? Felemlíti ezt maga Dobos is egy jegyzetében, melyet a gróf Ráday Pálné felett tartott beszéde után tesz. Azt mondja itt a többek között: »talán legcélszerűbb volna az oratioknál a fényes francia emlékbeszédek természetét követve, mint tiszt. Tatai András úr is szokta oratióiban, mint a fáklyahordó mindig a koporsó mellett menni, mindig felé csóválni a tömjén-serpenyőt; de ki talál mindig oly koporsót, mely mellett huzamosan mehet az ember; egy ifjú, egy szűz, egy igénytelen ember életéből hol vesz az ember egy egész beszédbe való anyagot?* Az előttünk levő kötet azonban meggyőz arról, hogy Dobos »egy ifjii, egy szűz s egy igénytelen ember* életében is talált nemcsak egy, de több beszédbe való anyagot is. A fődolog, hogy a lelkész ismerje híveinek életét, azok viszonyait, cselekedeteit, hibáit és erényeit ; érintkezzék minél többet az élőkkel, akkor majd tud beszélni a holtak ravatala felett is. — Persze úgy bajos valamit mondani, hacsak a funeratortól tudjuk meg s a genelogiából, hogy ki volt az elhunyt s innen van az, a miről egyik jegyzetében Dobos is emlékezik, hogy a temetéseknél népünk legtöbb súlyt fektet a búcsúztatókra. (191. 1.) De hogy miért épen erre?! azt nem mondja meg. Az ok pedig abban rejlhetik, hogy ez közvetlen, ez egyenesen ad rem tartozik, ezt megérti; míg a beszédek legtöbbször oly általánosságokban mozognak, hogy egy tárgygyal foglalkozó elméjét s figyelmét nem tudják megragadni. Figyelme a temetésnél még a halottól különben legtávolabb állónak is a koporsóra, a halottra van összpontosítva; ha nem arról beszélünk, hát nem is hallgat oda s csak akkor lesz figyelmes újra, ha a búcsúztató megkezdésével odavisszük a koporsóhoz. Igen figyelemreméltó Dobos megjegyzése, mit ide vonatkozólag tesz: »Ha valahol itt kell népünk Ízlését nemesbíteni, itt nem szabad triviális ríkatásokhoz folyamodni és a szószék alatt ülő vén siratok szivacsát nagyon szorongatnunk. Nagyon tetszünk magunknak, ha beszédünk indít és könnyeket ont. Mihez nem folyamodott már itt az effectusokat kereső egyházi szónok; sokszor maga "lágyul el és sír keservesen, úgy hogy nem tudja az ember, a publicum a halottat siratja-e, vagy a nyavalygó szónokot. Ha ez nem használna, versekhez folyamodik és tizenkét lábon igyekezik megindítani a szív érzelmeit, mint a flagellans csattanó rímekkel ostorozza a kebel fájdalmát, mígnem mindegyik ütés és csattanás után patakzik a könny és a bánat gyönyörrel úszkál a könnytengerben. Ismét leszáll a halottak országába, felbontja a sírokat, az anyákat odasirja rég elköltözött gyermekök sírjához, a fiakkal