Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1887 (30. évfolyam, 1-52. szám)

1887-08-21 / 34. szám

száma, a filiákat és diasporákat is beleértve 11,399, kik közül az 1881 -iki népszámlálás adatai szerint csupán 5500 vallja magát magyarnak. A többi német, cseh, horvátb, szerb, rác, tót, oláh stb. Tisztán magyar nyelvű e gyülekezetek közül 5 ; német és magyar 4, német-oláhmagyar 3, magyar-oláh 2, német-magyar-szláv nyelvű 1. Tehát a 15 gyülekezet közül 10-ben többféle nyelv van használatban, saját bevallásuk szerint is. Tényleg pedig úgy áll a dolog, hogy még a tisztán magyar nyelvűeknek jelzett gyülekezetekben is, akárhányszor német szónoklatok tartatnak, nagy megbotránkozására a magyar érzésű híveknek, kik az Isten igéjét nemzetünk nyelvén szeretnék hallani. Az említett kath. gyülekezetek közül a reformatio mozgalmait csupán kettő élte át, a v.-hunyadi és a hátszegi. A többi mind a 18. és a 19. században keletkezett a betelepített német bányászok körében, jobbára Mária Terézia buzgólkodása folytán. Ő létesítette a dobrait, govásdiait, királybányait, boicait, nagyágit, kudzsirit, kőrösbányait, csertés-hondolit. Az ő dotatiója folytán támadtak új életre a m.-ilyei, szászvárosi stb. ekklézsiák s ugyancsak ő juttatta virágzó állápotba a v.-hunyadi és a hátszegi egyházakat. A dévait bolgárok alapították 1712-ben, míg a petrozsényi — mely a legnépesebb — 1871-ben, és a piskii 1886-ban alakult plébániává. Az elősorolt adatok két igazságot bizonyítanak. Először azt, hogy a róm. kath. egyház a mi megyénkben a reformátió után, nemzetfenntartó elem nem volt és másodszor, hogy még ma sem az és azzá lenni nem is törekszik. Hogy nem volt a nemzeti nyelv és nemzeti szellem ápolója a múltban, az a fentebbiekből világosan kitűnik. Két kis gyülekezettel nem is lehetett volna e nemzeti nagy harcban számot tevő működést kifejtenie. Azután pedig, hogy gyülekezetei a Mária Terézia kegyéből megszaporodtak s a magyarosodás ügyét előmozdíthatta volna, per absolute semmit sem tett, ami azt bizonyítaná, hogy a nemzeti érdekek védelme és ápolása szívén feküdt volna. Ellenkezőleg: a bécsi kormány szekerét tolta úgy templomaiban, mint iskoláiban. Hiszen, ha a magyarosodás ügye törekvéseinek célját képezte volna, bizonyára nem tartott volna fenn, egészen a legújabb korig, német tannyelvű iskolákat, és nem engedné meg jelenleg is, hogy gyülekezeteinek kétharmadában idegen nyelvek használtassanak. És specialiter az eloláhosodást tekintve, tett és tesz-e ennek meggátlására valamit, midőn gyülekezeteinek '/j-ában az oláh nyelvet is használja ?! Ezer szerencse, hogy Magyarország közoktatási kormánya, az alkotmányos élet visszaállítása után, minden fontosabb helyen, de legkivált a germanizáló kath. gyülekezetek ellensúlyozása céljából magyar tannyelvű iskolákat állított fel ; különben alig lenne ma község, a reformátusokat kivéve, ahol iskolában és a templomokban magyar szót lehetne hallani. A hunyadmegyei magyarság kipusztulása és eloláhosodásának okairól szólva, meg kell említenem még egy körülményt, nevezetesen 4. A Mária Terézia uralkodása alatt felállított határőri intézményt, mely az eloláhosodás processusát, csaknem egy századon át jelentékenyen gyorsította s igen sok helységben befejezésre segítette. Ez a katonai rendszer fölöttébb ártott a magyarság nemzeti életének, főként nyelvének. Hunyadmegyében igen sok község van olyan, melynek lakossága állandóan az u. n. »Gránitzerek« közé volt beosztva. Békés időben is katona szolgálatokat kellett teljesíteniük, német commando alatt és túlnyomólag oláh katonák körében. Igen természetes, hogy az idetartozott községek magyar katonakötelesei, a 40 évig tartott szolgálat alatt csupa német és oláh szót hallván, nyelvöket lassanként elfeledték. Még ma is találunk magyar falvakban öreg embereket, kik németül meglehetősen gagyognak, oláhul folyékonyan beszélnek, de saját anyanyelvüket, a magyart tökéletesen elfelejtették. Növelték a nemzet-sorvasztó institutio hatását a Gránitzer községekben létesített német s később oláh tannyelvű népiskolák is, melyek igen sok magyar ember gyermekének nyelvét s azzal együtt szívét és lelkét is örökre elrabolták. Tovább is folytathanám az okok felsorolását, melyek a hunyadmegyei magyarság létszámának nagy csökkenését előidézték. Megemlíthetném pl. a földesurak közönyösségét a nemzeti érdekek istápolása és különös előszeretetét az oláh jobbágyság betelepítése iránt. Előszámlálhatnám azon sokféle kedvezményeket, melyekben Erdély nemzetellenes kormánya az oláhokat s az általa betelepített németeket és bolgárokat a magyarság rovására részelteté. De úgy vélem, fölösleges e kérdést tovább fejtegetnem. A 17. században folytatott gyakori háborúk, a Hóra-féle lázadás, az 1848—49-ben végbevitt tömeges mészárlások, Erdély kormányának magyar-és protestáns-ellenes magatartása, a határőri intézmény létesítése, de legkivált a nagy oláh néptömeg beolvasztó hatása, tökéletesen megmagyarázzák és érthetővé teszik/ magyar fajunk kipusztulását és részben való eloláhosodását. És nem is használunk vele semmit az ügynek, ha egymást vádoljuk e nemzeti calamitás okozásával, holott napfénynél világosabb, hogy a helyzet és a viszonyok ellenállhatlan hatalma idézte elő e siralmas állapotokat. Elég, hogy a baj meg van és ezt orvosolnunk kell, még pedig gyorsan és vállvetett erővel. És itt eljutottam a harmadik, a legfontosabb kérdéshez : »Miként lehetne a hajon segíteni Szőts Sándor, dévai református lelkész. ISKOLAÜGY. A tanárok nyugdíjazása és gyámolítása a dunamelléki egyházkerületben. (Az iskolafenntartó testületek figyelmébe ajánlva). A református tanárok nyugdíjazásának kérdése alig került pár évvel ezelőtt szőnyegre, most ismét levétetett a napirendről s a rendezésnek egyszerre két felől is kecsegtető reménye nagyon hirtelen dugába dőlt. Már néhány éve, hogy a vallás- és közoktatási miniszter egyenes Ígéretet tett az iránt, hogy a felekezeti középiskolák s ezek között a reformátusok tanárainak országos nyugdíjintézet felállítását komoly munkába veszi; de ez igéret teljesítésére mindezideig nemcsak hogy semmi nem történt, hanem az állam aggasztó pénzügyi helyzetét tekintve, egészen bizonyos, hogy az ügy országos rendezése hosszas időre, talán örökre elaludt. Még újabb keletű az egyház kebelében indult azon mozgalom, mely az egyházi Közalap segítségével létesítendő lelkészi nyugdíjintézetbe a tanárokat is felvenni célozta, s ez által a közép- és főiskolai tanügy régi és égető sebét orvosolni szándékolta ; úgyde a nyugdíjazás ezen együttes módja az utolsó konvent óta országosan el van ejtve, s a konventi nyugdíj-bizottság újabb munkálata már csak a lelkészi képesítéssel biró tanárokat tj*