Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1887 (30. évfolyam, 1-52. szám)

1887-08-21 / 34. szám

veszi be az országos nyugdíj- és gyám-intézetbe. A két felől is mutatkozott jóakarat mielőtt cselekvéssé érlelődhetett volna, szépen elpárolgott s a tanári nyugdíjazás ügye két szék között a pad alá került. Csakhogy örökre nem maradhat ott 1 Az országos zsinat a közoktatási szervezet két pontjában, külön a közép- s külön a főiskolák tanárairól szóltában, egyenes kötelességévé tette az iskolafenntartó testületeknek, hogy tanáraik nyugdíjazása s ezek özvegyei-árvái gyámolítása végett nyugdíjazási és gyámolítási alapokról gondoskodjanak. A dunamelléki egyházkerület főhatósága alatt álló fő- és középiskolák tanárai a közelebb mult kerületi gyűléshez testületileg egy folyamodványt nyújtottak be, melyben az ügy előzményeinek elmondása után arra kérik a kerületet, hogy ez az iskolafenntartó testületeket ama kötelességükre figyelmeztesse, s velük a nyugdíjazás ügyének rendezését munkába vétesse. Az egyházkerület bölcsessége teljesen méltányolván a tanári testületek jogos folyamodványát, határozatilag kimondotta, hogy a kérelmet elvileg helyesli s meleg ajánlás kíséretében a fenntartó testületeknek hozzájárulás céljából kiadja, hógy azok a jövő gyűlésig ez iránt nyilatkozhassanak. A kérdés elég fontos arra, hogy az említett folyamodványt egész terjedelmében közöljük, s az érdekelt testületek figyelmét e nagyhorderejű ügyre a sajtó útján is felhívjuk. »Főtiszteietű egyházkerületi közgyűlés! A dunamelléki egyházkerület fő- és középiskoláinak összes tanárai az alulírottak képviseletében mély tisztelettel folyamodnak a főt. közgyűléshez a tanárok állását s az egész oktatásügyet közvetlenül érdeklő következő ügyben. Köztudomású dolog, főt. közgyűlés, hogy az országos zsinat által megállapított Közoktatási szervezet 105. és 144. §-ai a közép- és főiskolák fenntartó testületeinek egyenes kötelességévé teszi, hogy tanáraik nyugdíjazásáról, ezek özvegyeinek és árváinak gyámolításáról gondoskodjanak, világosan elrendelvén, hogy »a tanárok számára nyugdíjazási és özvegyeik és árváik számára segélyezési alapról gondoskodni kötelessége a fenntartó testületeknek.« Az országos zsinat e határozatának létrejötte óta évek multak el, a nélkül, hogy ez életbe ' vágó végzés foganstosítása fe'é egyetlen sikeres lépés tétetett volna. Szó nélkül, viseltük szegényes helyzetünknek évről-évre nyomasztóbbá váló terheit, nem panaszkodva, nem keseregve, mert hisz az idézett végzésben remény volt nyújtva számunkra, hogy vagy fenntartó testületeink, vagy a főhatóságok részéről majd meytétetik a várvavárt kezdeményezés. Minden kis mozgalmat örömmel fogadva, éveken át szorongó szívvel lestük a helyzetünk javítására meg-megindult, de mindeddig sikertelennek bizonyult törekvéseket. Mikor néhány évvel ezelőtt a közoktatásügyi miniszter ajkáról az országházban a felekezeti tanárok számára is létesítendő nyugdíj-intézet iránt egyenes igéret tétetett s minisztériumából az előmunkálatok megkezdése felől komoly hírek szállongták: szívünkhöz nőtt vágyunk teljesüléséhez a reménynek némi szikrája lobbant föl lelkünkben. Mikor később az egyetemes Konvent az országos Közalap támogatásával egyetemes nemcsak lelkészi, hanem tanári nyugdíj- és gyám-intézet kilátásával biztatva, alapszabály-javaslatához a mi véleményünket is kérte, ismét azon édes reményben kezdénk ringatózni, hogy e nagyon sajgó sebünk némi orvoslást talál. Sajnos, hogy mindkét felől hiaba reménykedjünk, mert az állami rendezés az ország ismeretes pénzügyi helyzete miatt, bizonyára nagyon sok időre, elodáztatott; az említett konventi javaslat pedig napi rendről levétetvén, helyébe oly tervezet került, mely a közép- és főiskolai tanároknak csak azon kis részét veszi be, kik lelkészi képesítéssel bírnak, a többieket, körülbelül 8

/1

0

-ed részt, egyszerűen kihagyja. íme, főt. közgyűlés, ez a helyzet a maga szomorú valóságában. A zsinati törvényhozás bölcsessége által elhatározott, a dolog természete által követelt, az iskolaügy érdekében felette kívánatos, a tanárokra nézve életkérdést képező nyugdíj-intézet felállítása ma is csak pium desiderium a dunamelléki kerületben. A református tanár most a 19. század fokozott culturalis és társadalmi követelményei között is, a vele egyenrangú tanárokénál jóval csekélyebb fizetésen, de a mi a legszomorúbb, minden nyugdíjra, minden Özvegy-árvái gyámolításra való kilátás nélkül, kedveszegetten, sokszor meghasonlott kedélylyel, családja sorsa fölött való örökös szorongás között él e kerületben. Nem egyedüli az olyan eset, mely közelebbről épen a központon, Budapesten történt, hogy hirtelen, még munkabíró erőben meghalván a tanár, özvegye és családja a szó teljes értelmében az utcára maradtak, s ha nem volna a Tanári gyám-egyesület, hogy a maga néhány frtocskájával gyámolítsa, betevő falatja se lenne a jeles és huzamos időn keresztül szolgált tanár családjának. Ez a he'yzet tarthatatlan, főt. közgyűlés. Tarthatatlan, mert nemcsak a tanitó-személyzetet sújtja, hanem lassú, de fokozatos sinylődését okozza a prot. oktatásügynek és kikerülhetetlen hanyatlását eredményezi iskoláinknak, egyházunk e féltékenyen őrzött veteményes kertjeinek. Nézzük csak, mit tapasztalunk iskoláink azon alig 20 éves történetében, mióta, főként az állammal való verseny a viszonyok követelményeként fokozottabb mértékben megkezdődött ? Gyengülést tanerőinkben, csorbulását jóhirnevünknek, hanyatlását prot. öntudatunknak és Önérzetünknek. Középiskoláinkat tanerőink javából számosan odahagyták jobban díjazott állami szolgálatért s ha figyeljük a jeleket, ezután is sokat fogunk veszteni. A Nagy Lászlók, Ballagi Károlyok, Király Pálok, Hoffer Endrék, Kiss Áronok, Komáromy Lajosok, Csiky Kálmánok s több mások példája bizonyára ezután is fog ismétlődni, ha ilyen marad a református tanár helyzete. Vájjon a csak nem régen is, egész a vér föllázításáig hajszolt hírlapi ócsárlás, mely iskoláink ellen oly kitartással folytattatott, nem nyert-e elég, talán a legtöbb táplálékot épen e már-már szégyenletes, nyomorúságos helyzetéből a tanároknak? Avagy tagadható-e a kétségtelen Összefüggés anyagi elmaradottságunk és azon elvitázhat'an tény között, hogy egyenrangú, de jobban ellátott állami társainkkal sem társadalmi, sem culturalis, sem irodalmi tekintetben nem bírjuk a versenyt ? Jól tudjuk s hálásan valljuk be, hogy a főtisztei, egyházkerület az iskolaügy külső fejlesztését is szivén hordo/va, a tanárok anyagi helyzetének javítasa céljából mindjárt a középiskolai országos törvény meghozatala után a tanári fi/.i-tés rendezését elhatarozta, s e végzés Budapesten és Halason már foganatosíttatott, mi által ezen iskolák tanárainak anyagi helyzete kétségtelenül javu't i*; de fájdalommal kell tapasztalnunk, hogy még ott is, a hol a fi etés rendezés már megtörtént, a nyugdíjazás és gyámoütás ügyének érdemleges elintézése elmaradt, s így az elnyomorodott tanártársak s az özvegyek és árvák most is kizárólag, a Tanári-gyámegyesület sovány gyámolítására vannak utalva. Azt is jól tudjuk és hálás szívvel ismerjük el, hogy a főt. Egyházkerület s a többi fenntartó testületek a Tanári-gyám-