Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1887 (30. évfolyam, 1-52. szám)

1887-07-31 / 31. szám

I. Bibliologia vagy a hit szabálya. A reform, confessiók egyezőleg tanítják, mint a protestantismus alapelvét, az isteni inspiratiót és az ó-és új-testamentomi canonicus szent iratok absolut és kizárólagos tekintélyét minden a keresztyén hitre és erkölcsre vonatkozó dolgokban, ellentétben a catholicismus egyházi hagyományról szóló tanával. Az erre vonatkozó fejezetek tartalmát röviden így lehetne kifejezni. »Hisszük, hogy az isteni kijelentésnek egyedüli forrása a szentírás vagyis azok a könyvek, melyeket Isten Íratott a Szent Lélek által megvilágosított emberek — próféták evangélisták — keze által. * Továbbá »Hisszük, hogy az ó- és új-testamentomi szent iratok teljesen magukban foglalják Isten akaratát és hogy azokban mindaz tökéletesen taníttatik, a mit az embernek szükséges tudni és hinni, hogy üdvösséget nyerjen. Azért semmi sem vehető el és semmi sem adható a szentíráshoz és mident a szerint kell rendezni és reformálni. * Bizonyíték : Confessio Tetrapolitana, caput i., Confessio Helvetica I., caput i—3., Confessio Gallicana Art. 3—5., Confessio Scotica Art. 19., Art. XXXIX. eccl. Angi. Art. 6—7., Confessio Helvetica II. cap. 1—2., Confessio Belgica Art. 3—7. Chatechismus Heidelbergiensis quaest. 19., Confessio Westmonasteriensis cap. 1. Legvilágosabb kifejezést nyer e tan a westminsteri confessióban, mely a symbolicai alkotás mesterműve gyanánt tekinthető. A lutheránus és anglican egyházak ugyanezt tanítják, de a gyakorlatban sokkal nagyobb tért engednek a hagyománynak, az egyházi atyák és zsinatok véleményeinek, különösen az egyház politikában és isteni tiszteletben. 2. Theologia és christologia. Az istenség egységéről és háromszemélyűségéről szóló oeconomicus cikkek, az incarnatio és a Krisztus személyének theanthropikus jelleme az összes reformátorok által kifejezetten elismertettek. Itt a protestáns symbolumok megegyeznek az orthodox görög és római katholikus nézetekkel, ellentétben a modern trinitarius és christologiai elvekkel. A lutheránus és református egyházak között különbség keletkezett a communicatio idiomatum terjedelmét és a Krisztus testének ubiquitását illetőleg. Ez a tárgy azonban a theologiai metaphysica legsötétebb pontja és nem érinti a testté vált ige nagy igazságát, melyet mindkét protest. egyház egyezőleg tanít. A református christologia sokkal egyszerűbb és természetesebb, mint a lutheránus és inkább illik az evangéliumok történelmi Krisztusához. A ref. confessiók theologiát illető szakaszait röviden így fejezhetjük ki: »Hisszük és valljuk, hogy csak egy igaz élő Isten van, a kit egyedül illet tiszteletünk; egy szellemi örök, végetlen, változhatlan, megmérhetlen, mindenható lény, ki tökéletes, bölcs, jó és igaz.<i Bizonyíték: Ulrici Zwingli ad Carolum Imperat. fidei ratio. Art. 1., Confessio Basiliensis Art. 1., Confessio Helvetica I. Art. 6., Confessio Gallicana Art. 1., Art. XXXIX. Eccl. Angi. Art. 1., Confessio Scotica Art. 1., Confessio Helvetica II. cap. 3., Confessio Belgica Art. 1., Catech. Heidel. quaest. 26., Confessio Westmonasteriensis cap. 26. Az Isten háromszemélyűségét illetőleg : »Hisszük a szent iratok szerint, hogy az egy isteni lény három személyből áll: atya, fiú és szent léleícből. Az atya az első ok, vagy alap és minden dolgok eredete. A fiú az atya örök igéje és örök bölcsessége. A szent lélek az ő örök hatalma és tevékenysége. A fiú az atya örökkévalóságából született, a szent lélek az atyától és fiútól származik. E három személy nincs megosztva, hanem tökéletesen ugyanaz lényegben és dicsőségben.« Bizonyíték: Confessio Tetrapol. cap. 1., Confessio Basil. cap. 1., Conf, Helvetica I. Art. 6, Ulri. Zwingli fid. rat. Art. 1., Confessio Gallicana Art. 6., Art. XXXIX. eccl. Angi. Art. I., Confessio Scotica cap. 1., Confessio Helvetica II. cap. 3., Confessio Belgica Art. 8. és 9., Catech. Heidelb. quaest. 23—25., Confessio Wesmonast. cap. 2. Az incarnatióra vonatkozólag: »Hisszük, hogy Istennek egyszülött fia önlcénytesen szolgai formát vett magára, olyan lett, mint más emberek és igazán magára vette emberi természetünket mindennemű gyengeségeivel, de mégis bűn nélkül, midőn a szent lélek ereje által szűz Mária méhében fogantatott.« Továbbá : * Hisszük, hogy ezen fogantatásnál fogva az isteni és emberi természet igazán egyesült egy személyben a Jézus Krisztusban, jóllehet mindkét természet megtartja a maga tulajdonságait, úgy, hogy az isteni természet változatlan és végetlen marad, az emberi pedig változó marad; megtartotta az alakot és kiterjedést és bár Krisztus teste a feltámadás által halhatatlanná lett, még sem vesztette el az igazi emberi természetet.« Bizonyíték: Zwingli fidei rat. Art. 1., Conf. Helvetica I. Art. 11., Confessio Gallicana Art. 15. Art. XXXIX. Eccl. Angi. Art. 2., Confessio Scotica Art. 6. és 7., Confessio Helvetica II. Art. 11., Confessio Belgica Art. 18. és 19. Catech. Heidelb. 35., Confessio Westmonasteriensis cap. 8. 3. Antropologia és soterologia. A ref. symbolicus könyvek a bűnről és kegyelemről az augustinusi felfogást tanítják, azaz az egész emberi nemnek — Ádám esete következtében történt — teljes megromlását és az isteni kegyelem absolut souverenitását és elégséges voltát az üdvözülés munkájában. Igen élesen hangsúlyozzák e tant a katholicismus akkor uralkodó pelagianismusával, különösen annak mechanicai legalismusával és érdemet kereső munkájával szemben, melytől az üdvösség elnyerése tétetett függővé. A reformátorok átmentek Pál apostol tapasztalatán : érezték a törvény működését szívükön és lelkiismeretükön. A bűnnek és a megváltás absolut szükségének érzete volt kiindulási pontjuk. Theologiájuk kiválólag gyakorlati volt és ebben a kérdésben összpontosult: »mit tegyen az ember, hogy megigazuljon és hogyan igazulhat meg a bűnös ember a szent és igaz Isten előtt« ? ! Erre a római és galáciai levél így válaszol: »Nem emberi cselekedet vagy intézmény által, nem is külső megfigyelés vagy végrehajtás következtében, hanem egyedül az Isten szabad kegyelméből a Jézus Krisztus által. így lett a kegyelemből való megigazulás központi tanná és úgy az életben, mint a halálban a vigasztalás és béke forrásává. A református rendszer visszament a szabad kegyelemből való üdvözülés legvégső forrásához az »electÍo« világelőtti örök tényében, a melytől függ az üdvözülés történelmi processusa minden phasisában ; míg Luther a hit által való megigazulást tette az álló vagy bukó egyház elvévé. Mindazonáltal a református rendszer nagyobb súlyt fektet a szentségre és jó cselekedetekre, mint a megigazító hit szükségszerű manifestaiiójára. Az anthropologiában tökéletesen az Augustin antipelagianus iratainak hatása alatt állottak a reformátorok. De az ő Manicheus- és Donatista-ellenes iratai inkább a