Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1887 (30. évfolyam, 1-52. szám)
1887-07-17 / 29. szám
tartani azt, ki a párviadalt — mint épen becsületével Össze nem férő eszközt — elveti, ki bármilyen kis sértésért nem áll fegyveres boszút a sértőn ; — de nem tudjuk becstelennek bélyegezni azt, ki a párviadalra való kiállásával megszegi a törvényt, veszélyezteti a legfontosabb emberi jogokat s megsérti a társadalomnak békéjét. Teljesen elvtszti előttünk félfiúi tekintélyét az, a ki kerüli a párviadal bűncselekményének az elkövetését, de dicséretünkre és magasztalásunkra tarthat számot az, ki minden nemesebb emberi érzést levetkőzve, áll ki embertársával a harctérre. A társadalom ezen eléggé nem kárhoztatható balga felfogása, melyen az egyes túl nem teheti magát, mert hiszen annak meg nem tartásával vagy megszegésével a társadalom többi tagjainak a megvetését vonja magára, mint súlyos békó nehezedik az emberre s kényszeríti arra, hogy a valódi becsület lényegére nézve olyan németeket fogadjon el és kövessen, melyek az igazi becsülethez nemcsak hogy nem méltók, de a melyeknek követése annak egyenes megszorítását s megsemmisítését eredményezi. Igazán ily hibásan értelmezve a becsületet, nem egyébb az »az emberi képzelődés szüleményénél, mely a korszellem, a hanyatló társadalmi élet bélyegét hordja magán, s mint ilyen függ az emberek előítéletétől, az uralkodó divattól és szokásoktól.* Szigoiúbban e tárgyról az erkölcstan sem ír, s valóban üdvözöljük a szerzőt, hogy oly biztosan lépett e térre 1 Műve jogbölcsészeti részének többi fejezeteiben éles, de igazságos bírálat alá veszi egyenkint a párviadalok mellett felhozatni szokott okokat, s gazdag irodalmi ismerettel és éles látással mutatja ki azoknak tarthatatlanságát. Az uto'só fejezetben pedig a jogbölcsészetnek a páiviadalra vonatkozó Ítéletét foglalja össze, mely szerint rendezett társadalomban az önbíráskodásra jogosítva senki sem lehet s általában a párviadal a jogbölcsészeti szabályokkal ellenkezik, mert az »az önsegélynek illetéktelen s a jogrenddel ellenkező alkalmazását jelenti* s a jog főelvével is egyenes ellentétben áll. Meggyőzően mutatja ki a szerző, hogy a párviadal az erkölcsi törvénynek s a méltányosságnak egyenes tagadása. — Művének harmadik, vagyis »tételesjogi« részében bírálat alá veszi a párviadalra vonatkozólag törvényhozásunk álláspontját és rendelkezéseit, s bírálati megjegyzései helyenként egészen találók, valamint helyesek az idevágó általa lelkiismeretesen közölt irodalomra vonatkozó kritikai fejtegetései is, a melyekből szerzőnek szilárd meggyőződése s b'ztos álláspontja tűnik ki. A rövid, de tartalmas »Zárszó*-ban végül, mely a műnek befejező koronáját képezi, meggyőzően fejtegeti a szerző a párviadalok számának csökkentésére teendő intézkedéseket. így a párviadaloknak és a becsületsértéseknek »szigoiúbb büntetés alá való vételét,* a *becsületbiróságok intézményeinek általános behozatalát,* a mint e kérdést Tóth Lőrinc is igen szépen fejtegeti egyik akadémiai értekezésében, — társadalmi úton pedig »a párbaj-ellenes szövetkezetek és egyesületek megalakítását* Mint az ismertetés folyamán fölvett idézetekből kitűnik a munkás szerzőnek irálya szép, könnyen érthető és kerekded ; fejtegetései, magyarázatai világosak, s a szép magyarsággal irt munkán oly melegség Ömlik el, hogy az olvasónak figyelmét és érdeklődését mindvégig leköti. Elismerés és pártolás az, a melylyel az olvasó közönség Horváthnak fáradságát megjutalmazhatja 1 2. Legközelebb olvashattuk a hazai tanügyi közlönyökben, hogy Sebeszta Károly: >A reális nevelés* című műve az egyes tanítói s tanári értekezleteknek | élénk megvitatási tárgyát képezte. Érdekes adatokkal szolgál ezen kérdéshez Fabriczy János is legközelebb megjelent jeles értekezésében.*) Mindenekelőtt figyelemre méltatja a népoktatási iskolák tananyagát, melyre nézve azon elvet állítja föl, »hogy a nevelési törvények magából a növendék természetéből mentendők,« s hogy ezek alapján »egyéni boldogság a legfőbb nevelési cél,< mely azonban >ntm áll benső rokonságban a mai tanügyi intézkedésekkel.* Majd fölveszi e kérdésnél »a túlterhelés köznapi thémáját, * melynek okait nemcsak »a tanulókban, a társadalmi egyoldalúságokban,* hanem »a tanszervezetben is* látja. Tehát a tanítás anyagára nézve kiemeli: a) »egyéni boldogság legyen a cél,« h) »a boldogságot mint célt fel kell tüntetni és tudatossá tenni,* c) ^ismertetni kell a boldogság mibenlétét és feltételeit^, s d) * fejleszteni a növendéket arra, hogy a feltételeknek megfelelhessen* ; általában pedig »boldogsághoz a természettel s embertársakkal szemben az egyéni jogok és kötelességek egyemúlya s összhangzata szükséges.* Szól azután az egyes intézetekről. A középiskoláról, mint a mely arra van hívatva, hogy »a népoktatást megszilárdítva s bővítve, a szakképzést előkészítse*, azt mondja, hogy annak tanítása »manap a gyors alaki képzésen fárad, de úgy hogy észrevétlenül az anyagi képzés túlságába, az ismereti túlterhelésbe esik,* a mit számos példával illusztrál. — Végül átmegy a tanítóképzőre, a me'yről azt mondja, hogy »tanítóképzésünkön el van hanyagolva az emberismeret és gyermekszeretet, holott azok képezik a tanítói szakműködésnek talaját.* Éles bírálati fejtegetései hosszas tanítóképzői tapasztalatain alapulnak. Értekezésének második részében szól a népoktatási módszerről, mint a melynek irányadója épen a tanítóképző. »Bőséges adatok és tapasztalatok alapján* konstatálja, »hogy manap a népoktatás methodusa két nagy bajban szenved: a »szemléltetés és inductió hiányában. * Erre nézve számos példát hoz fel az; elemi tankönyvirodalomban, s hangsúlyozza azt, hogy az elemi tankönyveket a szemléltetés és inductió alapján kell szerkeszteni. A tanmód körében tárgyalja végül a gyermekszeretet ápolását a tanítóképzőkben, melynek jelentékeny tényezője a gyakorló-iskolai tanítás, s az erkölcsi nevelést, melynek manap megrontója »az egyoldalú műveltség és műveltségi törekvés.« S az internátusi neveléstanítás kérdésének határozott elvetésével fejezi be tartalmas értekezését. Az értekezés hibája az, hogy nagyon tömött, tárgya mintegy dióhéjba van szorítva. Egyes odavetett gondolatait ki kellett volna fejtenie. Irálya világos, könynyen érthető, itt-ott azonban drasztikus, a mi különösen szerzőnek határozott álláspontjáról tekintve menthető. Melegen ajánljuk a »Magyar Tanítóképző* szorgalmas munkásának gazdag tapasztalati szakismereteken s egészséges alapelveken alapuló dolgozatát az irodalomkedvelő olvasó közönség szíves figyelmébe. Dr. Szlávik. Mátyás. i) Tananyag és Tanmód. Irta Fabriczy János tanítóképző tanár. Tiszta jövedelme a helybeli evang. collegium javára fordíttatik. Ara 15 kr. Eperjes 1887. 15 lap. Külön lenyomat az eperjesi főiskola ez évi értesítőjéből.