Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1887 (30. évfolyam, 1-52. szám)

1887-07-17 / 29. szám

tartani azt, ki a párviadalt — mint épen becsületével Össze nem férő eszközt — elveti, ki bármilyen kis sér­tésért nem áll fegyveres boszút a sértőn ; — de nem tudjuk becstelennek bélyegezni azt, ki a párviadalra való kiállásával megszegi a törvényt, veszélyezteti a legfon­tosabb emberi jogokat s megsérti a társadalomnak bé­kéjét. Teljesen elvtszti előttünk félfiúi tekintélyét az, a ki kerüli a párviadal bűncselekményének az elkövetését, de dicséretünkre és magasztalásunkra tarthat számot az, ki minden nemesebb emberi érzést levetkőzve, áll ki embertársával a harctérre. A társadalom ezen eléggé nem kárhoztatható balga felfogása, melyen az egyes túl nem teheti magát, mert hiszen annak meg nem tartá­sával vagy megszegésével a társadalom többi tagjainak a megvetését vonja magára, mint súlyos békó nehezedik az emberre s kényszeríti arra, hogy a valódi becsület lényegére nézve olyan németeket fogadjon el és köves­sen, melyek az igazi becsülethez nemcsak hogy nem méltók, de a melyeknek követése annak egyenes meg­szorítását s megsemmisítését eredményezi. Igazán ily hibásan értelmezve a becsületet, nem egyébb az »az emberi képzelődés szüleményénél, mely a korszellem, a hanyatló társadalmi élet bélyegét hordja magán, s mint ilyen függ az emberek előítéletétől, az uralkodó divattól és szokásoktól.* Szigoiúbban e tárgyról az erkölcstan sem ír, s valóban üdvözöljük a szerzőt, hogy oly bizto­san lépett e térre 1 Műve jogbölcsészeti részének többi fejezeteiben éles, de igazságos bírálat alá veszi egyenkint a párviadalok mellett felhozatni szokott okokat, s gazdag irodalmi isme­rettel és éles látással mutatja ki azoknak tarthatatlan­ságát. Az uto'só fejezetben pedig a jogbölcsészetnek a páiviadalra vonatkozó Ítéletét foglalja össze, mely sze­rint rendezett társadalomban az önbíráskodásra jogosítva senki sem lehet s általában a párviadal a jogbölcsészeti szabályokkal ellenkezik, mert az »az önsegélynek ille­téktelen s a jogrenddel ellenkező alkalmazását jelenti* s a jog főelvével is egyenes ellentétben áll. Meggyő­zően mutatja ki a szerző, hogy a párviadal az erkölcsi törvénynek s a méltányosságnak egyenes tagadása. — Művének harmadik, vagyis »tételesjogi« részében bírálat alá veszi a párviadalra vonatkozólag törvényhozásunk álláspontját és rendelkezéseit, s bírálati megjegyzései he­lyenként egészen találók, valamint helyesek az idevágó általa lelkiismeretesen közölt irodalomra vonatkozó kri­tikai fejtegetései is, a melyekből szerzőnek szilárd meg­győződése s b'ztos álláspontja tűnik ki. A rövid, de tartalmas »Zárszó*-ban végül, mely a műnek befejező koronáját képezi, meggyőzően fejtegeti a szerző a párviadalok számának csökkentésére teendő intézkedéseket. így a párviadaloknak és a becsületsér­téseknek »szigoiúbb büntetés alá való vételét,* a *be­csületbiróságok intézményeinek általános behozatalát,* a mint e kérdést Tóth Lőrinc is igen szépen fejtegeti egyik akadémiai értekezésében, — társadalmi úton pe­dig »a párbaj-ellenes szövetkezetek és egyesületek meg­alakítását* Mint az ismertetés folyamán fölvett idézetekből ki­tűnik a munkás szerzőnek irálya szép, könnyen érthető és kerekded ; fejtegetései, magyarázatai világosak, s a szép magyarsággal irt munkán oly melegség Ömlik el, hogy az olvasónak figyelmét és érdeklődését mindvégig leköti. Elismerés és pártolás az, a melylyel az olvasó közönség Horváthnak fáradságát megjutalmazhatja 1 2. Legközelebb olvashattuk a hazai tanügyi köz­lönyökben, hogy Sebeszta Károly: >A reális nevelés* című műve az egyes tanítói s tanári értekezleteknek | élénk megvitatási tárgyát képezte. Érdekes adatokkal szolgál ezen kérdéshez Fabriczy János is legközelebb megjelent jeles értekezésében.*) Mindenekelőtt figyelemre méltatja a népoktatási iskolák tananyagát, melyre nézve azon elvet állítja föl, »hogy a nevelési törvények magá­ból a növendék természetéből mentendők,« s hogy ezek alapján »egyéni boldogság a legfőbb nevelési cél,< mely azonban >ntm áll benső rokonságban a mai tanügyi intézkedésekkel.* Majd fölveszi e kérdésnél »a túlterhe­lés köznapi thémáját, * melynek okait nemcsak »a tanulók­ban, a társadalmi egyoldalúságokban,* hanem »a tan­szervezetben is* látja. Tehát a tanítás anyagára nézve kiemeli: a) »egyéni boldogság legyen a cél,« h) »a bol­dogságot mint célt fel kell tüntetni és tudatossá tenni,* c) ^ismertetni kell a boldogság mibenlétét és feltételeit^, s d) * fejleszteni a növendéket arra, hogy a feltételeknek megfelelhessen* ; általában pedig »boldogsághoz a ter­mészettel s embertársakkal szemben az egyéni jogok és kötelességek egyemúlya s összhangzata szükséges.* Szól azután az egyes intézetekről. A középiskoláról, mint a mely arra van hívatva, hogy »a népoktatást megszilár­dítva s bővítve, a szakképzést előkészítse*, azt mondja, hogy annak tanítása »manap a gyors alaki képzésen fárad, de úgy hogy észrevétlenül az anyagi képzés túl­ságába, az ismereti túlterhelésbe esik,* a mit számos példával illusztrál. — Végül átmegy a tanítóképzőre, a me'yről azt mondja, hogy »tanítóképzésünkön el van hanyagolva az emberismeret és gyermekszeretet, holott azok képezik a tanítói szakműködésnek talaját.* Éles bírálati fejtegetései hosszas tanítóképzői tapasztalatain alapulnak. Értekezésének második részében szól a népoktatási módszerről, mint a melynek irányadója épen a tanító­képző. »Bőséges adatok és tapasztalatok alapján* kon­statálja, »hogy manap a népoktatás methodusa két nagy bajban szenved: a »szemléltetés és inductió hiányában. * Erre nézve számos példát hoz fel az; elemi tankönyviro­dalomban, s hangsúlyozza azt, hogy az elemi tanköny­veket a szemléltetés és inductió alapján kell szerkesz­teni. A tanmód körében tárgyalja végül a gyermeksze­retet ápolását a tanítóképzőkben, melynek jelentékeny tényezője a gyakorló-iskolai tanítás, s az erkölcsi neve­lést, melynek manap megrontója »az egyoldalú művelt­ség és műveltségi törekvés.« S az internátusi nevelés­tanítás kérdésének határozott elvetésével fejezi be tar­talmas értekezését. Az értekezés hibája az, hogy nagyon tömött, tárgya mintegy dióhéjba van szorítva. Egyes odavetett gondolatait ki kellett volna fejtenie. Irálya világos, köny­nyen érthető, itt-ott azonban drasztikus, a mi különösen szerzőnek határozott álláspontjáról tekintve menthető. Melegen ajánljuk a »Magyar Tanítóképző* szorgalmas munkásának gazdag tapasztalati szakismereteken s egész­séges alapelveken alapuló dolgozatát az irodalomkedvelő olvasó közönség szíves figyelmébe. Dr. Szlávik. Mátyás. i) Tananyag és Tanmód. Irta Fabriczy János tanítóképző tanár. Tiszta jövedelme a helybeli evang. collegium javára fordíttatik. Ara 15 kr. Eperjes 1887. 15 lap. Külön lenyomat az eperjesi főiskola ez évi értesítőjéből.

Next

/
Thumbnails
Contents