Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1887 (30. évfolyam, 1-52. szám)

1887-07-17 / 29. szám

részben a párviadal tételesjogi fogalmáról (101 —109. 1.), törvényhozásunk álláspontjáról (109—116. lap), törvényhozásunk rendelkezéseiről (116 — 131. lap.), a súlyosító körülményekről (131 —143. 1.) s az amerikai párbajról (143 —149. 1.). Egy rövid zárszó (149 — 157. 1.) fejezi be fejtegetéseit. Felosztása a lehető legvilágosabb, s egyszeri elolvasás után is egységes áttekintést nyújt a mű. Szerző az »Általános nézetekben« határozottan kifejti a párviadalra nézve egyéni álláspontját, a mely szerint »az erkölcscsel, joggal és méltányossággal merőben ellenkező társadalmi bajnak nyilt ellensége*, mert a párviadal nem egyébb, »m;

nt a társadalomnak egy aggasztó betegsége, egy nehezen gyógyítható sebe, .... melynek terjedése hűen ecseteli a fennforgó állapotokat, a társadalmi helyzet több tekintetben rosszabbra fordulását, illetőleg az erkölcsöknek és különösen a becsület felőli közfelfogásnak sülyedését s elfajulását.* Igy Ítélünk e modern betegségnél mi theologusok is. Nem lehet célom e tárgy feldolgozásába itt bővebben bocsátkozni; azonban annyit meg kell jegyeznem, hogy dr. Horváth tárgyára nézve sokat olvasott s utalásaiból kitűnik, hogy a forrásokat s a párviadalra vonatkozó régibb és újabb irodalmat ismeri. A párviadal történeti részében egészen helyesen emeli ki a szerző, hogy az határozottan germa'n eredetű. »Eredetét a középkorban különösen lábrakapott istenitéletekből (ordáliák) s a jegyveres önsegélyből kapta.* Ezeknek föltüntetésében történeti úton halad a szerző, s mindenütt utal az azokra vonatkozó magyar törvényekre is. Különösen szépen jellemzi a lovagkort s annak bajvívásait, a midőn kiemeli, hogy »a becsület s a dicsőség képezte jelszavát a regényes lovagkornak* s így következtet a mai értelemben vett párviadalra. A párviadal történeti részének legszebb fejezete kétségtelenül az, a mely a párviadalok elnyomását célzó intézkedésekről szól. »Az egyházi hatalom volt az első, mely tiltó szavát felemelte ezen veszélyes előítélet terjedése ellen * Hosszasan sorolja elő az istenitéleti párviadalokat tiltó pápai és zsinati rendeleteket, a melyeknek gondos felhasználásából kitűnik, hogy szerzőnek figyelmét az ide vonatkozó egyházi intézkedések sem kerülték ki. Tiltják a párviadalokat a pápák V. Miklós (858 — 867) idejétől kezdve el egészen VI. Kelemenig (1342 — 52) s az időközben megtartott zsinatok, »sőt IX. Gergely (1227—41) átkot mondott a »Sachsenspiegel« néven ismeretes középkori joggyüjteménynek a viada'okra vonatko ó'ag felállított szabályai el!en«, úgy hogy »az istenitéle'i párviadaloknak ezen következetes tiltása az egyház részéről elvitázhatatlanul nagyban hozzájárult azok számának csökkenéséhez * S az egyház ezen tiltó szavához később is következetes maradt, mert »anathémát mondott a párviadalra 1509-ben II. Gyula pápa, s a X. Leótól XlV-ik B nedek pápáig élt isteni helytartók szintén szigorúbbnál szigorúbb rendszabályokat állítottak fel ellene. »A tridenti zsinat az ördög találmányának nevezi.... legújabban IX Pius (1846—78.) »Aposto1icae sedis« kezdetű constitutiójában ez communicatióval rendeli büntetni mindazokat, kik a párviadaloknál mint részesek szerepeltek, vagy azok lefolyásához bármily módon hozzájárultak.* Figyelmet fordítára szerző a világi hatalmaknak a párviadalokkal szemben követett magatartás is, s az általános európai középkori és újabb történet mellett fősúlyt fektet a régi és újabb magyar törvényekre s azoknak ide vágó intézkedésére.2

). A második rész, vagyis művének jogbölcsészeti résre legszebbnek s legsikerültebbnek mondható, a mint azt Horváthtól, mint a jogbölcsészet tanárától méltán el is várhatjuk. Mindjárt az első fejezet, »a becsiUet*3

). helyes és alapos nézetekben annyira gazdag, hogy az valóban megérdemli a figyelmet s leköti az érdeklődő olvasót. Itt tűnik ki a szerzőnek nyilt és erélyes fellépése a mai társadalom balga felfogásával szemben, mely a közvéleményt vagy a külső elismerést tartja becsületnek. Itt győződünk meg arról, hogy Horváth a jogász, az ethikai társadalmi kérdésekbe is behatolt. E fejezetnél — a mint azt meg is érdemli — kissé hoszszasabban időzünk. Szerző helyesen szól »a belső vagy alanyi értelemben vett s külső vagy tárgyi értelemben vett becsületről.« »A belső nem egyébb, mint erkölcsi értéke az embernek, vagyis teljes és kifogástalan birtoka mindazon erkölcsi tulajdonságoknak, melyek nélkül az ember az észszerű célokra törekvő társadalomnak tagja nem lehet,* míg »a külső becsület (esistimatio) azon elismerés és méltánylás, melylyel a fenntemlített erkölcsi tulajdonságokkal s egyszersmind az azok érvényesítésére irányzott akarattal felruházva lévő egyénnel szemben, a társadalom többi tagjainak adó'.ni kell.* Egészen helyes definitiók s szerintem egészen ta'á'ó azoknak magyarázata is »Míg ugyanis a belső becsület az ember személyi voltán gyökerezik, addig a külső becsület az embertársak által belső becsületünk felől alkotott felfogás s erkölcsi értékünknek mérlegelése; a mely lehet ugyan teljesen megegyező is a belső becsülettel, de a nézet, a vélemény, az egyéni meggyőződés és felfogás szerint is változhatik és nem egyszer s/ámos külső körülménytől (állás, rang, vagyon stb.) függvén ingadozásnak lehet kitéve s így általános érvényűnek el nem ismerhető.* Bölcsészeti alapon pedig a belső becsület az alap, a külső a következmény; a belső becsület az ok, a külső az okozat; a belső becsület a fény, a külső ennek visszatükröződése. « A erőteljes meggyőződés s mégis a mély indignát'ó hangján így folytatja a derék szerző : »Nem mi vagyunk az elsők, kik kénytelenítve érezzük magunkat. konstatálni azt, hogy az álta'ános felfogás manapság a legkönnyelműbb és legtévesebb magyarázatát szokta adni a becsü'et és a becsületsértés fogalmának, .... a becsületesség fogalma azonos a mai felfogás szerint a párbajképesség fogalmával; — a párbaj-képtelenség becstelenséget, tisztátalan jellemet jelent. Az tehát, ha valaki a párviadalra képtelennek, vagyis egy — az erkölcs és a jog által egyaránt elitélt — bűncselekmény elkövetésére képtelennek jelentetik ki, reá nézve a legnagyobb megaláztatást foglalja magában, mert ez azt jelenti, hogy az illetőnek belső becsülete többé-kevésbé megcsorbult, azaz hogy ő erkö'csí tulajdonának birtokában megszorítást szenvedett (1 ?) Mintha csakis a becsületesnek, az igazi és tiszta jellemmel bírónak volna megadva a jog arra, hogy minden legcsekélyebb sértést magában foglaló cselekményért megölhesse vagy megsebezhesse embertársát.* Erre nézve több példát is hoz fel a fenyítő törvényszék s a kir. tábla eljárásából, mely még újabban is »a párbaj-képtelennek való nyilvánítást meggyalázónak jolentette ki.<A becsületről szóló fejezetet, melyet nem lehet fájdalmas érzés nélkül olvasni, következőleg fejezi be: »Azzal nem szoktunk törődni manapság, hogy kinekkinek milyen mértékben van épségben megtartva a maga belső becsülete, csakis a külső becsületre, az erény látszatára szoktunk tekintettel lenni. Becstelennek tudjuk 2) Jelen értekezés történeti része a * Sárosmegyei közlöny* mult évi folyamában jelent meg. 3) E fejezel a maga egészében a »Sárospataki Lapok< jelen évi folyamának 21—22, számában jelent meg