Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1887 (30. évfolyam, 1-52. szám)

1887-07-10 / 28. szám

nem áll, hanem a tanítóság közszellemének is megmételyezője. Tanügyi ismertető jeleik: a rossz iskola, azaz tanítói működésük sikertelen­sége; társadalmi jellemzőjük: a paedagogiai kép­zettség hánytorgatása s tanítói becsök ferde ön­érzete. A paedagogiai képzettség hánytorgatása könnyen érthető okokból származik. A néptaní­tók ugyanis mindenütt módszeresen képeztetnek, rendszeresen képesíttetnek, szabályszerű oklevéllel láttatnak el; a mi egészen rendjén van, mert a helyes képzés és szabályszerű képesítés alkotják azon külső feltételt, melyen a tanítói állás meg­fordul. De a mai diplomás világ felszínes ítélete a. külső feltételt a belső vocatioval könnyelműen felcserélvén, az oklevelet akárhányszor a belső nemhivatottság palástolására használja föl. Hány embernek s kivált hány tanítónak fejét zavarja meg a > módszeres* képzettség, a > rendszeres* képesítettség, s a törvényszabta , oklevél* birtokának módfeletti túlbecsülése?! Mily sokan képzelik közülök, hogy a megszer­zett diploma oly rengeteg tudás birtokába juttatta őket, melyet öregbíteni felesleges s e tudomá­nyos önteltség szelével béllelve, kihivólag visel­kednek diplomátlan kartársaik iránt, sértőleg hety­kélkednek elöljáróik előtt! Hányan lesznek az iskolában betanult módszer rabjai, agyonütve a helyes methodikát a formaságokhoz tapadás gé­piességével, az Útmutatások és Vezérkönyvek járszalagjaival! Hány oly fajta fiatal óriás is találkozik köztük, ki képzettsége szertelen érze­tében elöljáróival kikötni, papjával összetűzni, egyháznak és vallásnak frontot csinálni, tartja modern tanítói virtusnak! Az ily tanítók a fél­műveltség minden átkát ránehezítik a tanügyre, az iskolai hatóságokra és a környezetre, mert tudásuk túlbecsülése elbizakodottakká, elfogul­takká, önteltekké teszi őket. Nincs az a ^paeda­gogia*, mely az ily kificamodott elméjű paeda­gogust észre hozni, önművelésre bírni, szerénynyé tenni képes volna. E ^hitvány felfogás<< : okozza az iskola és tanító romlását. A tanítói becsérzet ferdesége is sok visszás­ság szülője. A nemes önbizalom s a hivatal okos becsülése igen helyes, erkölcsös és szükséges dolgok, mert a tevékenységnek erős rugói s a haladásnak nélkülözhetetlen feltételei. Ki nem becsüli foglalkozását, ki nem szereti hivatalát s nem csüng lelkesedéssel választott pályáján: az nem sokat lendít rajta s a közszolgálatot robot­nak/ napszámos munkának tartja, mely abból áll,-hogy bizonyos teendőket, bizonyos időben, napról-napra, jól-rosszul elvégezzünk. Csak az oly munkásság bír erkölcsi értékkel, melyben gondol­kozásunkat és cselekvésünket a választott pálya öntudatos és állandó szeretete hatja át; melyben a lélek belsőleg összeforr a hivatással, melyben a szolgálat célja az egyén életcéljának tekintet­vén, a szolgálat érdeke az egyén érdekévé erő­södik s melyben a lélek nyugtot addig nem ta­lál, míg a hivatal kötelességeit tőle telhetőleg nem teljesítette. Ez okokból én a tanítók nemes önbizalmát, pályájuk szeretetét, hivatásuk iránti lelkesedését a hivatal igazi betöltése oly conditio sine qua non-jának tartom, mely nélkül valódi tanítót képzelni sem tudok. De ép annyira kárhoztatom az üres önér­zetet, akár személyi, akár hivatali, mely a külső­ségekhez tapadva, nem tud vagy nem akar a valódi tartalom igazi értékéig behatolni. Az ily önbecsülést nevezem ferde önérzetnek, mely az egyént nyeglévé, önteltté, felfuvalkodottá s igy er­kölcsileg félszeg lénynyé teszi, a hivatást pedig kicsinyes felfogással, ferde szolgálattal — a lé­nyegest a lényegtelennek feláldozva — szánalma­san eltorzítja. Az ilyen népnevelők a tanítói kar modern torzszülöttei. Az egyházi tanító torz-alakja — mert, fáj­dalom, ilyenek is vannak — nemcsak szánalmas, de veszedelmes is. Megismerheted tudományos hetykeségéről, paedagogiai nagyzásáról, erkölcsi rútságáról. Tudományban páratlannak tartja magát, s oly felvilágosodottat játszik, mint egy 18-dik szá­zadbeli telivér voltairista. Elve nem hinni mást, csak a mi kézzel fogható ; a vallást, hitet, egy­házat gúnyolni fő-fő hivatásának tekinti, mert ő a művelődés apostola. Fennen dicsekszik, hogy a Tiszteletes vasárnapi prédikációján mily jóizűet aludt, vagy a melyiket délelőtt figyelmesen végig hallgatta, azt délután a kaszinóban, a korcsmá­ban vagy a malom alatt mily teljesen nevetsé­gessé tette és tönkre silányította az atyafiak előtt. Olvasni is szokott; olvasmányai véresszájú politikai lapok és pikáns kalendáriumok, melyek­ből hétről-hétre teleszívja magát divatos kór­eszmékkel: most materialismussal, majd egy kis nihilismus-félével, napjainkban leginkább antise­mitismussal. Iskolájában a ^Természettan* a hi­tetlenség kátéja s a ^Katekhizmus* valóságos vallás-pusztító taneszköz. . . Boldog az oly egy­ház, mely ily modern tanítót még nem ismer! Érdekes a paedagogiai hitvallása is. A tan­ügy állami ügy, politikum. Az egyházi —- vagy a mint ő is mondani szokta — a felekezeti iskola lejárt intézmény, melynek nincs jövője. Szabad, független (értsd az egyház alól emancipált) iskola az ő ideálja. Ez elvet képviseli Ő a tanítói gyűlé­seken, erről ír álnév alatt (hogy meg ne tudják a papok) mérges cikkeket a ^Paedagog. Szemlé*-be, mely az ő kedvenc szaklapja. A vallás-erkölcsi

Next

/
Thumbnails
Contents