Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1887 (30. évfolyam, 1-52. szám)

1887-07-10 / 28. szám

nevelésnek esküdt ellensége, mert az felekezeti türelmetlenséget csepegtetne az ártatlan gyermeki szívbe. Az egyházi hatóságokkal nyílt (vagy legalább) titkos harcban áll, mert azok mind vaskalaposak, nem haladnak a korral. Az egyházi gyűlésekre csak azért jár el, hogy megleshesse, melyik pap merészel a tanitók hibája ellen felszólalni, hogy a legközelebbi választáskor az egész megyei tantestület frontot csináljon a tanító-faló pap ellen. Ki az, ki nem látott már ilyen schlagu tanítót ? 1 Nem sokat kell bizonyítgatnom, hogy mily erkölcsi rútság, a hűtlenségnek és hálátlanságnak mily iszonyú bűne tapad az ily magatartáshoz. Nem szükséges sokat fejtegetni, hogy az ily szellemű tanítóság nem gondos kertésze az egyház veteményes kertjének, hanem gyilkos férge, mely lassú, de biztos romlására vezet az egyházi népnevelésnek, sőt az egész tanügynek. Erős meggyőződésem, melyet nem szünölc meg szóval és tollal hirdetni, hogy a népnevelésnek vallás-erkölcsi alapon kell megnyugodnia, mely ha egyszer meging, megrendül, nemcsak a positiv hitélet, hanem elsorvad az erkölcsi élet a társadalombon. Erős meggyőződésem, hogy a tudományával csak kétkedő, paedagogiájával csak hencegő, de hivatásával bensőleQ- össze nem forrott tanító sem vallási, sem erkölcsi alapon nem képes nevelni s még tanítása is — mit én mindig megszoktam különböztetni a neveléstől — fogyatékos és sikertelen leend, dacára minden egetverő tudományának, dacára még oly kitűnő diplomájának. Már pedig az egyházi tanítónak az .egyház életérdekével, a vallás-erkölcsi élet ápolásával és fenntartásával kell magát azonosítania. Az igazi tanító valóságos pap és apostol a kisdedek gyülekezetében, épen mint a lelkész a felnőttekében. Pap és tanító közös célra törekesznek, egyazon hivatásnak élnek , mindketten a lelkek nevelői, a gyülekezet tanítómesterei. A két hivatal eredetileg nemcsak elvben és hivatásban, hanem tényleg is egy volt mind az őskeresztyén, mind az ősprotestáns egyházakban. Csak a gyakorlati szükség s az élet opportunismusa választotta külön, nem a hivatást, hanem a hivatalt, a hivatali foglalkozást. Hazánkban is az egységes rendszer volt gyakorlatban két századon keresztül az egész protestáns egyházban, hol a ^scholá^-k preceptorai és rectoraiból váltak az 5ecclesiá^-k prédikátorai s a prédikátorok rendesen preceptorságon kezdették. Hatalmas, erőteljes gondolat képezte e rendszer alapját: az egyháznak és iskolának, a prédikátornak és preceptornak egysége. A rendszer külső kereteivel — még azokat is sajnálom — lassanként feledésbe ment, a rendszer derék gondolatja is s maholnap csak az egyházi törvénykönyv néma betűből olvassuk: >az iskolák mindenestől az egyház testéhez tartoznak/ A mai egyházi iskola legtöbb helyen már csak ragasztók az egyház testén: vére, lelke, szíve immár nem az egyházé. A modern paedagogusok és preceptorok szép lassan kinevelték belőle Én szeretném, ha az egyház ismét a saját lelkét lelkezné belé, hogy legyen az iskola az ő testéből való test, csontjából való csont. Légy szíves, nyájas olvasó, várd el a végét, míg elmondom, hogyan gondolom én ezt. Szöts Farhas. ISKOLAÜGY. A tiszakerületi ág. h. ev. felső leányiskola évi zárünnepélye s vizsgája. Ifjú intézetünk, mely — mint lapunk olvasói annak idején külön cikkben tudósíttattak —• működését 1886 szeptemberében kezdte meg, életképességének, hivatottságának első próbáját f. hó 26. és 27-ikén állotta meg. Meg kellett mutatni a protest. szülőknek, mily kincs az, a mit ezek gyermekeiknek vallásosati hasznos neveltetésén ez intézetben nyertek : ez öntudattal, e célból állott hát ki fiatal intézetünk s amit nyújtott — az teljesült álomhoz fogható öröm volt. Hogy az érdeklődés ez iskola iránt mily nagy, mutatja azon tény, hogy a junius 26-án d. u. l

/s 5"k°r tartott zár ünnepélyen az e célból csínnal dekorált főgymn. díszterem a közönségnek befogadására teljesen szűk volt, úgy hogy számosan voltak kénytelenek visszatérni vagy a folyosón künn állani, ha legalább valamit hallani akartak. Maga a zárünnepély 11 számban karénekek, zongorajáték, ének, szavallatok és felolvasásokból állott. Mindegyik számról a legkedvezőbbet mondhatjuk; ki kell emelnünk azonban a szavallatokat és különösen a felolvasásokat, melyek minden várakozást felül multak. Fiatal leányok oda ülnek, hogy felolvassák saját szellemi termékeiket s a mit tőlük hallunk, az egytől egyig az egészséges képzelet, gondolkozó elme, gyöngédség , csin — mondhatnók elegantia varázsával köti meg lelkünket. A hol így képesek a tanítványokat vezetni, hogy ezek még német nyelven is így képesek beszélni és írni (a szavallatok s felolvasások közt volt 3 német is, örömükre a szülőknek, kik láthatták, mily szépen haladnak gyermekeik e nyelvben, a melynek tanulása végett őket az intézetbe adták), ott a vizsgától a legjobb eredményt várhatni. E gondolatot fejezte ki főt. Czékus püspök úr a zárünnepély végén (kinek bizonyára nagy lelki örömet szerezhet, látni a gazdag gyümölcsöket, miket az ő keze által ültetett fa terem), s e várakozásban valóban sem ő, sem mi nem csalódtunk. A vizsga, mely másnap, 27-én, d. e. 8-^12 óráig tartatott, minden tekintetben sikerült, mondhatnók — mintaszerű volt. Én ennél szebb vizsgát még eddig nem hallottam. Az a közlő képesség, melynek a tanerők, — az a realitás, életbevágó hasznosság, melynek a tananyag, — és a?, az értelmes biztosság, mondhatnók öntudat, melynek a tanítványok feleleteikben egytől egyig oly fényes bizonyságát adták, minden jelenlevőt meglepett, elragadott.