Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1887 (30. évfolyam, 1-52. szám)

1887-07-03 / 27. szám

másrészről azoknak használata sem aestheticaí, sem psychologiai szempontból semmivel sem indokolhatók. Szerző is ezen keresztül-kasul szaladgálásában végre is kizökkent a kerékvágásból, mert épen a zárhangzat előtt, tehát ott ahol tökéletes záradékot kellett volna használnia, a záradékot megelőző dominant hármas és hetes hangzat előtt alkalmazott hangzatoknál egy oly szabálytalan lépést kellett az alhangnak adnia, a mely ott, sőt átalában sehol nem engedhető meg. S miután ezen énekek nemcsak orgonára, hanem vegyes énekkarra is vannak írva, azt vagyok bátor kérdeni szerzőtől, hogy ezen alhangok meneteit dallamosnak, szépnek tartja-e ? A negyedik szám alatt énekes könyvünkből egy kezdő ének dallamának összhangosítására tehetjük meg észrevételeinket. Ennek második sorában a hangzatoknak megint oly szétszórt állásával találkozunk, melyet szerző helyesebb szólamvezetés által kikerülhetett volna, míg úgy használva azokat, a bassus és tenor szólamok között oly távolság esik (tized hangköz) melynek folytonos alkalmazása a tenor szóllam hátrányára van. Az ötödik sorban szerző megint az ötödmenetek lábatlankodása miatt kénytelen már az első hangzatban az alt és tenor szólam vezetésének más irányt adni, mely által igaz hogy kikerülte a látszólagos ötödmenet használatát, de mégis lehetett volna ott is azon hangzatnak más alkalmazást adni, már csak azért is, hogy a 4-Ík sor zárhangzatából a könnyebb átmenetet készítsünk az éneknek az 5-ik sor kezdő hangzatába. A hatodik sor zárhangzatában egy sajtó hiba is van ; az alt szólamnak ott nem D, hanem O-nek kell lennie. A hetedik sor 2-ik hangzatából a következő hangzatba való átlépés sem mondható természetesnek, amennyiben a két hang zatban az alt hang bővített negyed lépést tesz (F H). Ezen sor zárhangzatában megint szaporította szerző a szólamokat; de még így sem volt képes kikerülni a szabálytalan lépést; az ötöd menet megmaradt, még pedig úgy alkalmazva azt, melyet sem az ó- sem az újabb zene-iskola meg nem enged. Az ötödik szám alatt énekes könyvünkből a 63-ik dicséret dallamának összhangosításával foglalkozhatunk. Ennek mindjárt az első ütemében a közbejáték utolsó hangzatában egy sajtóhiba van, amennyiben a felső szólamban a felemelt Gis zönge után a helyreállító-jegy kimaradt. Ezen ének 1., 2, 3., 4., 5. és 6-ik hangzatában az egyes hangzatok kevésbé természetes állásával s az össze nem hangzatok még kevésbé természetes feloldásával is találkozhatunk. A második sor 6-ik hangzatában használt kilences hangzat második fordítása az E kemény hármas hangzatba lett volna feloldandó, miután pedig ezt a dallam menete nem engedte meg, sokkal helyesebb lett volna azt nem is használni. A harmadik sor 4-ik hangzatában használt hetes hangzat feloldása sem szabályos, a mennyiben a heted hangzatok feloldásánál a heted zöngének a következő hangzat harmad zöngéjébe kell lépnie, tehát a D-nek nem visszafelé E-re, hanem lefelé C-re kellett volna szállnia s így alkalmazva azt a következő hangzat nem C A E A, hanem F A G A is lehetett volna, melyből aztán az ott következő hangzatok is sokkal helyesebben indúlhattak volna ki. Ezzel végeztünk a mutatványul szétküldött chorá-Iokkal s azok összhangosításával. Még csak XXIII. zsoltár és a 4-ik számú kezdő ének hangnemére van némi észrevételem A XXIII-dik zsoltár hangnemét szerző (r-mollnak írja elő; véleményem szerint ér-dóriai. A 4-dik számú kezdő ének pedig nem E-frigi, hanem J.-aeoliai. Mindezekből látható tehát, hogy szerző munkájában igenis vannak hiányok, melyekre Kálmán Farkas úrnak módjában lett volna szerzőt előre is figyelmeztetni. Láthatja továbbá a szíves olvasó is, hogy szerzőhöz intézett soraimban kifejezett ama állításomnak, hogy ha a munka megjelenik, zeneirodalmunkban csak visszaesést és nem haladást fogunk észlelhetni, volt mégis némi alapja. Itt befejezhetném ismertetésemet anélkül, hogy a szerző munkájában levő többi dallamok összhango^ításának bírálatába bocsátkoznám. De nem teszem. E lapok nagytiszteletű szerkesztője meg fogja nekem engedni, hogy e lapok legközelebbi számában még e munkához hozzá szólhassak. (Folyt, köv.) Oláh Károly, ref. tanítóképezdei énekes zenetanár. Üj vallásbölcsészet.*) Nekem úgy tetszik, hogy a cím »modern tudományos alapon* nem helyesen van választva. Találóbb lett volna a könyvet így címezni: »atheisztikus alapon.* A szerző ugyanis atheista, mivel pedig nem minden »modern tudományos alapon* álló egyén osztja e nézetet, a könyv definitíója tágas, többet mond, mint a mit szabad volna mondania. De még egy más ok is van, a miért én részemről a »modern tudományos* kifejezést nem tartom szabatosnak; a szerző ugyanis úgy tekinti a lelket »mint önálló, egységes lényt* s hisz a lélek halhatatlanságában. Azt hisszük azok, a kik a »modern tudományos* elnevezést kizárólag maguknak vindikálják, e hitet vagy meggyőződést ép oly kevéssé fogják tudományos alapon állónak tartani, mint szerző a vallásos Irtet. A definitio tehát itt is tökéletlen. Ezért lett volna nézetünk szerint leghelyesebb a föntebbi címet választani. A cím egyébiránt nem sokat tesz a dologra nézve s így áttérhetünk a könyv rövid bírálására. A szerző műve első, alapvető részében igyekszik bebizonyítani, hogy a vallás csak subjectiv. Kiindul pedig azon meggyőződésből, hogy amit bebizonyítani nem lehet : az nem létezik; miután az Isten lételét bebizonyítani nem lehet, Isten nem létezik s így a vallásos hitnek tárgya nem levén, ez subjectiv, illusió. Persze itt J elfeledi szerző, hogy meggyőződéseinknek legnagyobb részét — amelyet pedig a modern tudományos emberek : is osztanak — ép oly kevéssé lehet bebizonyítani, mint Istenbe vetett hitünket; de igen is lehet e hitet jó okokkal támogatni; s ha Isten létezését mathematikai pontossággal kimutatni nem lehet is — a hit nem volna többé hít, hanem tudás — lehet mellette oly okokat felhozni, melyek csak azokra maradnak hatás nélkül, kik a kézzelfogható tárgyakon kívül semminek létezését el nem ismerik. A vallás tehát subjektiv, melynek semmi objektív nem felel meg. Szerző dicsekszik, hogy e fölfedezést neki köszönheti a tudomány. Azt hisszük e dicsekvés is ép oly hiábavaló, mint a fönebbi pozitivisztikus gongolkozásmód, mert hisz Feuerbaché a dicsőség, ő levén az, aki e tételt először kimondta. A vallás eredetéről egy értelemben van Feuerbachchal Pfleiderer (Vallásbölcsészete első kiadásában) s körülbelül ugyanide jő Zeller a »Vallás eredete s lényege fölött* írt tanulmányában.**) Eredetinek vagyis a szerző sajátjának e né-*) Religionsphilosophie auf modern-wissenschaftlicher Grundlag<>. Mit cinem Vorwort von Dr. Julius Baumann. (VI. 230 1.). **) Vortráge und Abhandlungen von Eduárd Zeller. Il-te Samml. Leipzig 1877.