Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1887 (30. évfolyam, 1-52. szám)

1887-01-16 / 3. szám

dékát kell tekinteni,* habár Hegel és követői erősen protestáltak volna ezen következmények ellen, sőt Feuerbach maga is tiltakozott bölcsészetének a hegelianismussal való azonosítása ellen. Feuerbach a vallásnak minden alakját törölte, mert abban csak egoismust látott, mely subjektiv idealismus vagy humanismus Landerer n

) szerint »bölcsészetellenes materialismus* és »nihilistikus barbarismus. * De még egy mozzanat jő itt tekintetbe. Nevezetesen a balpárti hegelianismus Strauss 1

2

) (1808— 1874) > Altér und neuer Glaubec 1873. című művében éri el tetőpontját, mely Darvin, Hákel, Virchow, du Boys Reymond, Molesehott és Büchner alapján az »új hitet« fejti ki, t. i. a modern materialismus hitét. Ezen materialismus alapjában véve ellenkezik a keresztyén dogmával, mivel tagadja a természet és szellem közötti lényegi különbséget, degradálja a szellemet az anyag resultatumává, a mivel természetesen a szabadságnak és minden vallásnak tagadása is adva van, továbbá e materialismus teljesen theologiaellenes, elveti a keresztyénség supranaturalismusát s nyiltan vallja az atheismust, sőt csakis a humanitás vallásáról akar tudni. (Folyt, köv.) Dr. Szlávilc Mátyás. Melanchton szelleméhez. Ki volt már mondva a teremtő ige: >Legyen világosság!* az ég mosolygott, Csillag szemei örömtől ragyogtak, Hogy meghallá a szent szót ember ajkán : Legyen világosság! Vak éj borult Sötét, milyen csak akkor volt talán, Midőn kezdetben a világ fogamzott, — Vak éj borult a szellemláthatárra, A lelkeken megannyi átok ült: Mozdulatlan kellett feküdniök Kábult agygyal! zárt szemmel, zárt ajakkal, Nyomatva egy lerázhatlan tehertől. »Ébredjetek, az üdv órája itt van !« így harsogott a szózat át az éjen, Melytől megrendült a nehéz sötétség Megrázkódott a föld s az ezredéves Ködnek fojtó özönje megszakadt. És újra hangzott a lelkes kiáltás: »Ébredjetek!« Száz visszhang válaszolt rá S mozgásba jött a nyugovó világ. Eljöttek a fény hű barátai, A kik gyűlölték a fekete éjjelt; Eljöttek a kor éber bölcsei Kik szövétnekül fény világa mellett Virasztának az éj óráiban, — És üdvözölték a kelő napot. De eljöttek az éj baráti is, Kik megszokták, szerették a sötétet S az áruló fényt félték és gyűlölték ; Eljöttek, kiknek gyenge volt szemök Befogni a jótékony nap világát. Eljöttek mind az éjnek rémei, Kik nem hivék, hogy a kísérteteknek Órája elmúlt és pusztulniok kell. Az éj nem engedé roppant uralmát S csatára hívta a reggel barátit. ") I. m. 29. 1. ,s

) Ch. Zeller, »Strauss in s. Leben u. i. s. Schriften 1874 ; Hausrath: »Strauss u. die Theol. s. Zeit< 1876—78 s Schmidt Waldemar: »Strauss* c. cikkét Herzog: »Realencyclopadie« XIV. 775—781, hol az irodalom részletesen van megnevezve. Ott állt Luther az ügy apostola, De nem társ nélkül, nem magánosan : Ott álltak mind, akik szavát megérték S azok között te álltál legelői Melanchton ! a dicsőnek jobb keze, Lelkének társa, szívének barátja, Ha hogy elfárad, roskad vagy kidől majd, Te tartsd az eget válladon helyette. . . Hatásod óh nagy szellem! mély s örök. Elved volt a szent vallást a salaktól A tudomány tüzén tisztítni meg, S tanulmányodnak gazdag tárait Egészen a nagy célnak szenteléd. Mit emberelme megbírálva eldob, Lenéz, kigúnyol, mind haszontalanság A hit szent helyén tűrni nem szabad, A mit nem ért meg és tisztelni nem tud Az emberész, az itt mind szemvakítás, — A szent vallás bűvészet nem lehet. A mit csak ember gondolt föl észszel S az égihez, az egyszerű tökélyhez Istentelen kezekkel toldozott, Annak védése szentségárulás. Ha titka van s rejtélye szent hitünknek S igazságát felfogni nincs erőnk: Az is legyen mint a nap oly világos, Melyről elég ismerni, tudni annyit Hogy fénylik, éltet, táplál melegít, — De nem sötétben csillogó bogár, Mely bár ragyog, azért nem égi test. Legyen felséges mindenik szava, Viselje arcán Isten képvonását, Hogy a végetlent érezzük, ha látjuk S hitünk gyanánt méltón fogadjuk el. Az volt elved, mi Krisztusé vala, Hogy Istent tisztán lélekben imádjuk, Hogy Isten is annál nagyobb leszen, Mentől nagyobb, dicsőbb lények imádják. Tehát az embernek haladni kell, — Megállapodni egy a kész hallállal. A vallás nyűgöző békó nem lehet, Mely a lélek korláttalan menését Nehéz súlyával lassúvá tegye. De volna bár tündöklő korona, Ha e szellem röptét lenyomja, El kell hajítni, mert a föld felé von. Az ember értse meg rendeltetését, Fáradjon, küzdjön, tűrjön és tanuljon. Az észnek mindent merni, nyerni kell Behatni a végetlen mennybe is, Míg a magasból immár földre szédül. S ha e nem szűnő küzdelem hevében A lélek látja, hol van a határ A véges és végetlen lény között, Dicsőn imádja majd a legdicsőbbet. Kimondottad megtisztított hitünknek Mindenható örökbecsű hitelvét: Hogy a vallásnak útja a végtelen S csak így vezethet Istenhez csupán, Hogy jó helyett a jobbat kell bevenni S hit dolgában a szentírás után Csak a meggyőződés irányadónk. Örülj Melanchton! ím a századok Tanítványokként jönnek szellemedhez