Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1887 (30. évfolyam, 1-52. szám)

1887-01-16 / 3. szám

Hegel, ki főként gondolkozásának élénksége, logikai erejének ellentállhatlansága által tűnt ki kora fölött, épúgy, mint Schelling ellentétbe helyezkedett Kant és Fichte kriticismusával és subjektiv idealismusával s azon negatív eredménynyel, melylyel azok a történeti keresztyénség terén végződtek s azon feltételből kiindulva, hogy a valódi bölcsészet nem ellenkezik az igazi vallással, sőt keresztyénség és bölcsészet ugyanaz, a keresztyénségben a vallás eszméjének történeti megjelenését és megvalósulását látta, vagyis az isteni értelemnek és igazságnak konkrét kinyomatát. Hegel a vallásos viszonyban benső szellemi processust látott, mely immanens törvények szerint az alsóbb fokozatról a felsőbbig fejlődik, még pedig oly törvények szerint, melyek az emberiség makrokosmosában lényegileg ugyanazok, mint az egyes egyének mikrokosmosában. A »Phánomenologiában«, első főművében, az Istennek emberré levésére, az absolut vallás központjára nézve ugyanazt mondja, mit Schelling s a történeti elem teljesen háttérbe szorul. Az ő spekulatív bölcsészete teljesen átalakította a keresztyén dogmákat, a minek a hittanban az a jelentősége volt, hogy a supranaturalismusnak külsőleges vallásos fogalmai mélyebben fogattak fel. A maga » Vallásbölcsészet*-ében« egy bölcsészéti háromságot4

} tanított, melyet azután Marheinecke dolgozott fel a maga hittanában. A bűnben Hegel »a végesség szükségképeni állapotát* látja, miáltal annak erkölcsi jellegét feladta s a bűn szükségességének állításában valamenyi hegeliánus egyetért. A végesség feladását azonosnak vette Krisztus eszméjével s a kiengeszteléssel. Hasonló szellemben ment végbe a keresztyénség spekulatív átalakítása Hegel halála után is, s a mint ezen »scholastikai íllusiókra* 5

) Strauss kritikája megjelent, még egyszer összeszedte ugyan magát ezen orthodox hegelianismus, mígnem Strauss s a tübingaí iskola ostorozásai mellett önmagában felbomlott s a történet színpadáról teljesen lelépett. Alakilag véve jellemzi ezen spekulatív irányt azon körülmény, hogy Hegel tételét: vallás és bölcsészet közt csak alaki különbség, t. i. az előterjesztés s a fogalom különbsége létezik, alkalmazta a keresztyénségre abban az értelemben, hogy az irás a keresztyén igazságot, mint igazságot tartalmaza ugyan, azonban még csak az előterjesztés fejletlen alakjában, míg a bölcsészeti spekulatió ezen igazságot fogalmilag is kifejezi, úgy hogy a hittan a conkret bölcsészeinek egy része. Ezen alapon az orthodox hegeliánusok Hegel-féle fogalmakat vittek közvetlenül az újszövetségbe. Tárgyilag véve ezen scholastikus törekvés tarthatatlansága úgy az orthodox háromsági tan spekulatív igazolásában, mint a hittan központjában, a christológiában tűnik ki. A positiv hegeli követők Hegel spekulatív tételét az Istennek emberré levéséről a történeti Krisztusra vitték át abban az értelemben, hogy ezen istenemberi spekulatív eszme absolut értelemben valósult meg benne, mely különben csak relatíve és tökéletlenül valósult meg »s a mit a mester meghatározatlanul hagyott, jelesen a történeti Jézus viszonyát az isten-emberiség eszméjéhez, azt ők kitöltötték és pedig az orthodoxia szellemében* mondja helyesen Schwarz—Kovács Albert. 6

) Az orthodox hegeliánusok egy másik árnyalata Krisztus absolut isten-Dialektik nur nocli das Mittel war, um die besonnene Verstandeskritik zum Schweigen zu bringeti.< *) Dr. Kovács Ő. »A vallásbölcsészet kézikönyve* II. 251. s köv. 1. s Pfleiderer i. m. 430. 1. 5) Landerer i. m. 274. 1. 8) I. m. 23. 1. emberségének megállapításában a vallásos tapasztalatból indul ki, a mi nem egyéb, mint Sehleirmacher gondolatainak átvétele, s a spekulatív restaurátió már a főtanokat is, nevezetesen a kiengesztelést, kegyelmet, szabadságot, sákrámentomokat stb. spekulatív módon alakította át, hol azonban (főleg az eschatologiában) Hegel bölcsészetének a keresztyén világnézettel való egységét kimujatni igen nehéz volt a mint azt Strauss 7

) több iratban telesen kimutatta. A Hegel-féle spekulatív restaurátiónak »holt fogalomalakzata* egy nagy önámításon alapszik, habár elismerjük, hogy a keresztyénség igazságát, a mit annak képviselői helytelen eszközökkel bensőleg védelmezni igyekeztek, mely igazság azonban igen gyakran scholastikus formalismusban vesz el. Azon kérdés fölött, vájjon Hegel bölcsészeiének alapgondolatai megférhetnek-e az egyházi keresztyénséggel, két táborra szakadtak a hegeliánus theologusok u. m. jobb- és balpártíakra. A jobbpártiak egyhaziasak maradtak, kik közül a legnevezetesebb képviselők Rosenkranz és Erdmann. A balpárti hegeliánusok egyoldalú radikalismusának főképviselője Strauss, egy ép oly költői, mint kritikus szellem, ki a Hegelféle scholastikát az által buktatta meg, hogy élesen megtámadta azt a tételt, hogy a spekulátió s a hit tartalma ugyanaz s csak az alak változik s ki nyíltan hirdette, hogy az Isten nem jelentheti ki magát egy személyben, *denn das ist nicht die Art der Idee ihre ganze Füllé in ein Individuum auszu-schütten« s ennek alapján Istennek kijelentését a Krisztusban tagadta. Strauss óta lett általánossá azon gondolat, hogy Hegel rendszere nem egyeztethető össze a keresztyénséggel s a hegeliánismus ezen tagadó árnyalatáról helyesen jegyzi meg Schwarz—Kovács 8

) »hogy a theologíához való viszonyában gyors és végzetes pályát futott meg, az orthodox scholastika magaslatain kezdve az atheologia és atheismus mély örvényéig. A mily túlkonservativ volt a kezdet, oly kétségbeesett volt a vég, a mily rátartós a kezdet igazhivősége, oly arcátlan a vég hitetlensége,* a mivel a dogma abso'ut spekulatív restaurátiójának absolut tagadási eredménye nyíltan van kimondva. Ezen tragikus fordulatnak benső oka a hegeliánismus elvi álláspontjának, a pantheistikus idealismusnak benső igaztalanságában és szükségképi következményében keresendő. Mert azon tételben: »Isten s az ember lényegileg egy,* a hangsúly az emberre is tehető, a mivel aztán az van kimondva, hogy Isten nem egyéb, mint magának az embernek »hypostasiáIt« lényeg'e, a mi az Istennek nominalismusa, vagyis röviden: a pántheismus helyére az antropologismus, a vallástalan humán ismus lép. Ezen következmény szükségképi, »mert azon Isten* mondja helyesen * Schwarz—Kovácsi*) mely csak a világban az emberi szellemben jut valódiságra és bevégzettségre, nem annyira minden, mint inkább semmi, ez csak elvonás és a valódi Isten épen az ember.* Hogy ezen antropologismus vagy vallási nihilismus egyenesen a hegelianismus kifolyása, az Feuerbach (1804—1872) rendszeréből tűnik ki, a mit még Strauss sem helyeselt. Schwarz — Kovács l

0

) azonban meggyőzően kimutatja, hogy »Hegel bölcsészete bensőleg meghasonlva lebegett a pantheismus és anthropologismus között és hogy Feuerbachot csak mint ennek utolsó és szükséges sarja-T) »Selbstbewustsein und Offenbarung,* »Christl. Glaubenslehre,* »Streitschriften< stb. . 8) I. m. 27.3U •)' I. m. 26. 1. >o) I. m. 27. 1.