Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1887 (30. évfolyam, 1-52. szám)

1887-06-12 / 24. szám

Igen szép és méltányos eljárás az erdélyi egyházkerülettől az is, hogy felekezeti tanítóit közgyűlésein képviselteti. Ezen az úton minden egyházmegyéből I — I és így összesen 18 tanító jut be a törvényhozó testületbe, akik ott, kivált iskolai ügyek tárgyalásakor igen jó szolgálatot tesznek az egyház érdekeinek. A mi kerületeinkben sem ártana a tanítók képviseltetését behozni, csakhogy természetesen a közgyűlés tagjainak száma szerint való arányban. Emelné ez a tanítói kar önbecsérzetét és tekintélyét s magának a kerületnek is hasznára válnék, ha ezen branche kiválóbb képviselőit kebelében láthatná. Maga a zsinati törvény is kimondja, hogy »az iskolák mindenestől fogva az egyház testéhez tartoznak«, tehát a törvény szelleméből önként foly, hogy az egyház testének egy jó nagy részét alkotó tanítói kar a kerületi gyűléseken is képviselve legyen. És logikai folyománya lenne ez a zsinat ama másik törvényének, melyszerint az egyházmegyei közgyűlés tagjai között a tanító-testület 2 képviselője is helyet foglal. (Zsin. törv. 38. § e) pontja.) És végül a kerületeknek erre joguk is van, mert a zsinati törvények 48. §-ának l>) pontja szerint »minden egyházkerület maga határozza meg az egyházmegyék képviselőinek számát« Általában véve szégyennel kell bevallanunk, mikép mi, a tanítóknak és a tanároknak adott jogok tekintetében, az erdélyi kerülethez viszonyítva, rendkívül szűk markúak valánk. Pedig hát ezek is > belső emberek*, »az Úr szőlőjének munkásai« és »az anyaszentegyház csemetéinek ápolói,* kik velünk karöltve nevelik »az Úr házának ékességeit,* a »szent népet* és »királyi papságot,* mely magyar reformált egyházunk Sionát és szeretett hazánk legbiztosabb támaszát képezi. TARCA. Szalay József nagy-becskereki lelkész jelentése negyedik gyűjtő útjáról. Ha minden eddigi gyűjtő utamról tett jelentésemet Isten és szerető embertársaink iránt mélyen érzett hálám és köszönetem kifejezésével kezdettem ; úgy sokkal inkább kell e negyediket azzal kezdenem, mert ez utamban még sokkal jobban mutatkozott irántam, s egyházaink iránt a jó Isten szeretete s buzgó hitrokonaink segíteni kész s tettekben nyilatkozó áldozatkészsége. Térjen ezért mindenek előtt a mi jó Istenünk nevére minden hála és felmagasztalás, mert hiszen egyedül ő az, ki a szíveket, mint a vizeknek folyásait szabadon hajtá felénk s gerjeszti azokat részvétre irántunk. Püspök uraim, lelkésztársaim és ezek szeretve tisztelt kedves nejeik pedig, mint kik iránt soha meg nem szűnő hálát érzek, azon szíves jóságokért és szeretetükért, melylyel az uti terhet könnj űvé s az egyházunk érdekében önkényt felvett igát gyönyörűségessé, sőt -— jól esik mondanom — kivánasossá telték reám nézve, fogadják e helyen is legtisztább szívből fakadó köszönetem és hálám kifejezését. Jóságokat, s irántam tanúsított szíves vendégszeretetöket s egyházunk érdekében kifejtett nemesen buzgó munkálkodásokat nem fogom itt egyenként külön-külön felsorolni, »nehogy — Ciceróval szólva — ha valamelyikről kevesebbet találnak mondani, beszédem háládatlannak, ha mindnyájokról eleget, végtelennek lássék, hanem — ezt a titkom elárulom — szívem drága kincseiként őrzöm azokat mindenkoron, most pedig kötelességemhez híven, lehető tárgyilagossággal óhajtom előterjeszteni negyedik gyűjtő utamról való jelentésem naplószei űleg. De mielőtt felvenném ezt a tárgyilagos hangot, engedtessék meg nekem, hogy egy subjektiv vallomást tegyek itt, mely ha talán kellemetlenül fog érinteni itt némelyeket, mihez pedig nekem érzem, nincs okom és jogom, kérem ne Ítéljenek el addig érte, míg ki nem magyarázom magam, mert vallomásom merész, de őszinte leszen, itteni állapotomat jelzi mit én »véghetetlen nyomorúságnak* tartok. Hogyan — hangoztathatik felém a kérdés, — hogyan mondhatod te itteni állapotodat nyomorultnak ? O Felsége a király, a magas kormány és mi, s ez egyházközség nem tettünk-e meg, és folyton nem teszünk-e meg mindent a végre, hogy az anyagi gondok lenyűgöző terhe alól lelkedet felmentve, itteni életedet kellemessé tegyük? Hálásan ismerem el mindezeket s érette ő felsége iránt hódoló, a magas kormány s a nt. egyháztanács iránt tisztelő szeretettel és hálával igyekezem adózni életem minden napjaiban ; de a szeretetnek és hálának épen e mélyen érzett érzete az, mely nyomorulttá teszi nekem itteni életemet. Tudni ugyanis azt, hogy én ép azért hivattam ide az egyház hívei által s küldettem ki Isten s egyházi hatóságom által, hogy hirdessem a mi jó Istenünk végére mehetetlen gazdagságait, az ő szent fia, az Úr Jézus által szerzett üdv és váltság nagy munkáit, mit Isten készített a őtet szeretők számára, s igyekezzem minél többeket megnyerni az evangyeliomi igazságok tiszta, meg nem elegyített hirdetése által, a mi lelkünk főpásztorának az Úr Jézus Krisztusnak, mint akiben való hit nélkül nincs örök élet és nincs üdvösség; s tudni azt, hogy hazai s külföldi barátaim testvéreim az Úrban, szelid szeretettel, de egyszersmind azon néma kérdéssel is függesztik szemeit reám: »Ugyan mit tettél már eddig az Úrért ?«s miként haladsz az Úr dolgaiban ? s nekem évek hosszú során át azzal kell biztatni magamat és szíves segítő barátomat, hogy ha majd egykor elkezdhetem a munkát, reménylem a jó Isten megfogja áldani munkálkodásomat s ehhez még érezni is azt, mit én még érezek — Istennek legyen hála — mit Jerémiás érzett mikor igy szólt: »Az Úrnak igéje én bennem, mint a csontjaimban rekesztett égő tűz, és azt hordozván elfáradok vala« (Jer. 20: 9.) s ebben a tudatban és érzetben nézni azt, hogy hogyan megy egyik vasárnap és nagy ünnep után a másik, másik után a harmadik s nekem, mint egy néma ebnek hallgatnom kell és pedig nem azért, mert nem volna akaratom a szólásra, sem nem azért, mert itt nem lenne Isten igéjét szomjazó s azután vágyva vágyódók serege, hanem egyszerűen azért, mert nincs egy hely, a hol számat megnyithatnám. Ez az a rettenetes állapot, mi reám nézve kínossá, gyötrelmessé s nyomorulttá teszi itteni életemet. Ez a kínos helyzet kényszerített, hogy felhagyva három évi nyughatatlan nyugalmammal, melybe főleg a közalapba vetett túlságos bizalom helyezett, ismét felvegyem félbeszakított gyűjtő utam fonalát, s menjek mindaddig, míg én Ís elmondhassam, most már van paplétemre szószékem is, melyből prédikálhatok az én népemnek. Gyorsan érlelődött bennem az eszme, s gyorsan tetté is vált. 1887. február 2-án határoztam el végleg, hogy útnak indulok s 3-án már telegramm útján kértem főtiszt, és mts. Szász Károly püspök urat, hogy kegyeskedjék nekem megengedni, hogy Fóth, Rákos-Palota,