Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1887 (30. évfolyam, 1-52. szám)
1887-06-12 / 24. szám
imádkoznak, azért ha valahol baj van, •—• mert semmi emberi intézmény s így Isten földi országa sem lehet tökéletes; ott segítség is van, vagy legalább őszinte igyekezet a segítségre. Egyházmegyéink igazgatása oly éber, hogy mindenütt meglátja a legcsekélyebb hibát vagy hiányt is s igyekszik azt azonnal orvosolni. Említsek csak egy néhány példát. Az alsó-baranyabácsi egyházmegye tapasztalta, hogy a felekezeti tanítók az istenitisztelet úgynevezett kanonikus óráit vonakodnak végezni, s hogy némely tanítók nem vezetik tanítványaikat vasárnapi istenitiszteletre, sőt magok is ritkán jelennek meg azon; — az egyházmegye azonnal kimondotta, hogy egyházunk alapelvei szerint a lelkészi és tanítói hivatalok kölcsönösen tartoznak egymást támogatni s ősi gyakorlat és zsin. törv. 99. §-ának világos rendelete szerint is az iskolatanítók az egyházi szolgálatterheinek viselésében kötelesek a lelkipásztoroknak segédkezni; a templom szorgalmas látogatására és a gyermekeknek az istenitiszteletre vezetésére pedig egyenesen utasította őket. A felső-baranyai egyházmegyében csak igen kevés helyen volt — mint ezt püspöki látogatásom alkalmával sajnosan tapasztaltam — az egyházi épületeknek tűz elleni (egyházkerületileg már rég elrendelt és sokszor sürgetett) biztosítása foganatosítása; szigorúan elrendeltem mindenütt a foganatosítást s az óta az a legtöbb helyen meg Ís történt. A tolnai egyházmegyében az egyházak számadásainak vizsgálatára mindeddig rendszeres intézkedés nem volt; erre, midőn a mult évben, soron kívül, a hidasdi egyházat meglátogattam, megütközéssel jöttem rá s figyelmeztettem esperes urat. És örömmel olvastam az egyházmegye jegyzőkönyvében, hogy állandó számszék rendszeresíttetett s annak élére rendes számvevő állíttatott és az egyházak — számadásaiknak a már 1887-ben megállapított minta szerinti elkészítésén túl, azoknak két példányban bemutatására utasíttattak. A vértesaljai egyházmegye, arra a másutt is mutatkozó — s itt-ott már feltűnő — bajra jött rá, hogy az egyházak pénzei, az egyes tagoknál tetemes összegekben vannak kölcsönkép elhelyezve, néhol még kellő biztosítás nélkül is s a kölcsönök részletes visszafizetéséről, törlesztés utján, nincs gondoskodva; az egyházmegye erre nézve szabályt alkotott. Ugyanabban az egyházmegyében egy egyház abbeli mulasztását — hogy egyházi épületeit nem biztosította, azzal mentette, hogy az egyházi adóhátralékok, melyekből a biztosítás költsége fedeztetnék, nem hajtattak be. A mentség rosszabb a hibánál, s az egyházmegye szigorúan intézkedett mind a két irányban. Örömmel látom, mily nagy gondot fordítanak egyházmegyéink az elemi iskolák virágzóbbá tételére, a tanítás színvonalának emelésére; a körlelkészek s a tanügyi bizottságok mily buzgón igyekeznek kötelességeiket teljesíteni s mind a gyermekek iskolába járatása, mind a tanévnek a törvény szerinti legalább nyolc, néhol kilenc sőt tiz hónapra való kiterjesztése körül mily erélyt fejtenek ki. Magam is, eddig három egyházmegyében teljesített pospöki látogatásaimban különös gondot fordítottam mindenütt az iskolákra és e részben ép oly kevéssé kíméltem a fáradságot, mint átalában az egyházi s különösen az erkölcsi élet fejlesztésében. És ha eddigi tapasztalásaimból szabad már némi Ítéletet vonnom el, ki merem mondani, hogy ha iskoláinkban még most is sok a hiány s azok nagy része a törvénynek és a kor követelményeinek nem felel meg: e részben legkevesebb hiba az egyházi és iskolai kormányzat — mely kötelességét mindenütt teljesíti, intéssel, buzdítással, útmutatással, — valamivel több az egyes egyházakat, melyek az iskola fontosságát még nem látva át, iskolaügyök emelésére anyagi áldozatokat hozni, vagy a szülőket kötelességeik teljesítésére íntení s ha kell kényszerítni vonakodnak, — a legtöbb azonban magokat a tanítókat terheli. Távol legyen tőlem egy egész osztályt vádolni vagy épen elitélni. Elismeréssel adózom egyes — és nem ís épen ritka — kivételeknek ; vannak jeles, képzett, buzgó, lelkes, fáradhatatlan tanítóink — s ezt, a hol módom volt reá, készséggel kijelentettem, nagy elismeréssel méltányoltam. De fájdalommal kell kimon* dánom, hogy tanítóink túlnyomólag nagyobb része — legalább abban a három egyházmegyében, a hol őket egyenként megismerhettem s működésüket, módszeröket s az eredményeket megbírálhattam — nem áll hivatása színvonalán. A tanítók nagyobb része, csak immel-ámmal hogy óraszámbeli kötelességének eleget tegyen, folyta'ja hivatalát. Nem viszi át a gyakorlatba, a mit a tanítás módszeréről a képezdében tanult, vagy legalább hallott. Lelketlen magoltatás, lélekölő gépiesség egész tanítása. Az érzelemre, főleg az érzelem fejlesztésére alig van gondja. A kiszabott leckét oda löki a gyermekseregnek, hogy tanulja meg; azok negyvenével, ötvenével, egynek előmondása mellett — ütemes énekmodorban betanulják s mikor egyenként felmondják mind amaz egy nótára fújják, abban az ütemben. Végig mentem egy egyházmegye összes iskoláin s nem találtam egy gyermeket a ki megtudta volna mondani, mit jelent a Júdás szava a Gecsemáné kertben : egésséggel mester ; vagy a káté azon kifejezése, hogy Jézus »időszámításunk kezdetén született.* A természetrajzból a hüllőkről és a habarcokról magolnak valamit, de nem akad gyermek, a ki helyesen — s általa ismert jelekkel — megtudná határozni: mi a madár, mi az emlős állat, vagy a hal, vagy a hüllő. A földrajzból Közép-Ázsia van a pensumon ; szólnak Beludzsisztánról, de hogy mi kelet és nyugat, mi a folyó, a sziget, vagy felsziget arról alig van helyes fogalmuk. A fejbeli számvetésben tanítóink a feladatok feladásában nagyon kevés leleményességet tanúsítanak. A magyar nyelv tanítása kezdetleges chablonok szerint megy, de hogy a szók értelmezése és a szóképzés törvényeinek magyarázata a legcsekélyebb gondban is részesülne, sehol sem tapasztaltam. Én püspöki látogatásaim alatt majd minden iskolában, kérdezés közben magyaráztam, tanítottam, hogy a módszerre némi példát adjak. Nekem nem mondta ugyan egy tanító sem, hogy mit kontárkodom az ő mesterségébe, nem vagyok szakértő, mert nem végeztem praeparandiát mint ő; de azt hiszem, sok gondolta ezt s csak a tisztelet tartóztatta gondolata kimondásától. Mert azt tudom, hogy általános a nézet a tanítók közt — melynek tanító-egyesületi gyűléseiken nem egy helyen hangos kifejezést Ís adnak, — hogy a lelkészek nem szakértők, azért a tanítási módszert nem Ís bírálhatják, abba bele se szólhatnak. Pedig kétségtelen, hogy lelkészeink képzésében a paedagogi és didaktikai módszertan is helyet foglaltak mindig, újabb időben pedig tüzetesen; s általában a lelkészi képzés és képzettség sokkal magasabb, mint a tanítói. Egyházi szervezetünknél fogva felekezeti iskoláinkban a lelkész a helyi tanfelügyelő s az iskola első igazgatója; ezt jó volna, ha tanítóink figyelemben tartanák; kevesebb volna a rossz és módszertelen iskola, de kevesebb volna a tanítók fegyelmetlenségi esete is — a mi pedig elég gyakran (s jelen gyűlésünk törvényszéki tárgyalásaiban is ismételve) fordul elő. Tanügyünknek az újabb ídőben nagy fellendülésével a tanítókat is elkényeztette a társadalom, el-