Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1887 (30. évfolyam, 1-52. szám)

1887-05-29 / 22. szám

midőn ez a szomszéd Horhii (ma igénytelen puszta) egyházzal, mely a nagynevű reformátor Horhi Juhász Péter vagy Méliusz bölcsőjét is ringatá, egyesült egyház vala, s e külső-somogyi vidéken kétségkívül egyike legrégibb és a múltban is legtekintélyesebb gyülekezeteinknek, mit eléggé bizonyít az is, hogy 105 évet ért püspökünk, néhai Patai János idejében itt superintendentiáüs gyűlés is tartatott. Megemlékezett azután az ősök küzdelmeiről, hitéről s buzgóságáról, mely szent hagyományként szállott át az utódokra, a mai nemzedékre is, megépíteni segítvén a templomot (benne szép orgonával), iskolát és az egyház virágzásának előmozdításául nemes áldozatkészségre és végrendeleti hagyományozásra buzdítván ez egyháznak számos élő és elhunyt tagjait; s ez áldozatkészségnek egyik beszélő bizonysága és szép eredménye: a nem rég szerzett malom is, tekintélyes jövedelmi forrása az egyháznak. »Orömmel méltánylom és dicsérem — úgymond — bennetek atyámfiai, a mi dicsérni való : a ti buzgóságtokat a templomnak nem csak megépítésében, de látogatásában és a keresztyéni áldozékonyságban is; a ti munkásságtokat és józanságtokat, a borházak és dobzódás helyeinek kerülését; dicsérlek, hogy az egyház szolgáit kellő becsületben tartjátok ; dicsérem ifjaitokat és szüzeiteket a tiszta életért, és azért, hogy az oly sok helyen szokásos és annyi bűnre vezető vasárnapi táncolások és erkölcsi kihágások közöttök még nem divatoznak. De ha elváltozik hangom és kárhoztatást, dorgálást szólnak ajkaim a ti közöttetek uralkodó tévelygések s fogyatkozások ellen : vegyétek azt is tőlem jó szívvel, mert azt is a ti irántatok való atyai szeretetem és a ti javatok, idvességtek forró óhajtása adja ajkaimra. És itt — szóljak-e elsőben azokról a szerencsétlen rajongókról, emez újkori farizeusokról, kik magokat jobbaknak, igazabbaknak tartják másoknál, a nazarénusokról ? A kik alázatos arccal s szemforgatva mondják a farizeus imáját: » Hálát adok neked Isten, hogy nem olyan vagyok, mint mások; böjtölök és megadom dézmáját mindenkinek! de annál rosszabbak s valóban rajok illik a Jézus Krisztus erős mondása : Olyanok vagytok, mint a megfehérített koporsók, melyek szépeknek látszanak, belől pedig ralcvák holtaknak tetemeivel és minden undoksággal! De minek szóljak rólok ? — úgymond — ők engem nem hallgatnak, ti pedig nem követitek őket « Halotti néma csendben, elfojtott lélekzettel hallgatta mindenki az ige lángostorának erős csattogását, a mint megverte és lefegyverezte a futkározó hamis atyafiakat, az álprofétákat, kik már e gyülekezetben is terjedezvén, az egyház testének szétmálasztására irányozzák aknamunkájokat. Majd beszédje további folyamában kikelt a fényűzés, a ruházatban való bujálkodás ellen, pogány bűnnek nevezvén azt, mint a testnek bálványozását; s alkalomszerűleg idézvén a gyülekezethez s kivált annak asszonyaihoz a Pal apostol intését, az aranynak viselése és hajoknak felfodorgatása ellen, mézédességű szavakkal kérte s buzdította őket — a külső cicoma helyett — a belső tisztaságra, ártatlanságra, szóval a lélek megékesítésére, mely az Isten előtt becsületes. Remegő hangon, fájdalmasan és egyszersmind szent haraggal érintette ezután azt a megnevezhetlen titkos bűnt, mely fogyasztja a népességet s vét a természeti, az isteni és emberi törvények ellen, s mely bűn már e vidéken is — ha nem oly nagy mértékben is, mint egyebbütt — fel-fel emeli fejét s rombolja a magyar nép életét. »Féltek a sok gyermektől, mert nehéz megélni?! Hiszen minden gyermek egy-egy segítség, egyegy 1 munkaerő ti köztetek; s a gyermekben nagy áldás vagyon és az asszony méhének gyümölcse: jutalom! stb. Nagy szónoki verve-el ostromolta végül a babona különféle nemeit, melyeknek a protestáns nép között ismeretleneknek kellene lenniök : a ráolvasást, kuruzsló és javas asszonyokhoz való folyamodást stb., ide sorozván azt a szánandó s eléggé nem kárhoztatható előítéletet, melyszerint az ember — megfeledkezve a Krisztusi szeretet nagy törvényéről — vele egy hazában, egy mennyei atya oltalma s egy koronás fő védelme alatt élő embertársát, azért mert az más fajhoz, más felekezethez tartozik, lenézi, gyűlöli, sot üldözi. »S melyik ezen népfaj? A zsidók? És kik az üldözők? Az u. n. antiszemiták I .. Csudálatos 1 Hiszen ha a zsidó nép nem lett volna, mi sem volnánk ma ! Hát nem a zsidó nép őrizte-e meg évezredeken át, patriarchái és prófétái által az egy Isten hitét tisztán és szeplőtelenül? Hát nem az szülte-e nekünk Jézus Krisztust, kinek az evangyelioma mondja: »Nincsen sem zsidó, sem görög stb., hanem mindnyájan egyek vagyunk a Jézus Krisztusban /« Elmondja ezután, hogy a zsidó nép sokat vétett ugyan Krisztus és az ő tudománya ellen, de azért eléggé meglakolt és századokon át megszenvedett, szétszórattatván a világ minden tájaira. És most mi értelme e fajgyűlöletnek ?! »Én — úgymond •— mint keresztyén pap s mint e nyájnak is főpásztora, a krisztusi szeretet, az emberszeretet nevében, határozottan tiltakozom a keresztyénségnek ilyetén meghamisítása s a Krisztus nevének megcsúfoltatása ellen U Korán sem volt ez politikai célzatú, vagy tán épen kortes-beszéd, mint gondolhatnák, a kik fültanúi nem lehetvén, arról csak másoktól értesültek ; hanem a Krisztus vallása szellemének, az emberbaráti szeretetnek remek apologiája és apotheozisa, minőt egy keresztyén főpaptól, a ker. szeretet hirdetőjétől várnunk lehetett, sőt e nép között várnunk kellett. Nagyon szép és buzgóságos, a szeretet és egyetértés lelkéért esedező ima tette fel e hatalmas beszédre a méltó koronát. Erre meglepő — s kifej lésében megható jelenet következett. — Az egyház lelkésze, egy bibor párnán, gyöngyvirág koszorúkkal környezett szép mívű ezüst serleget tartó leánykával kisérve lépett elő — s csinos beszéd kíséretében nyújtá a serleget a főpásztornak, mint a gyülekezet apraja és nagyja Önkéntes adományaiból szerzett emlékajándékot s kérte annak szíves elfogadását. »Hiszen — mondá — Krisztus urunk sem utasította vissza a drága keneteket, a bűnös asszony ajándékát, melyet az szeretetből adott neki.* A püspök komoly arccal, elmélázva állt e beszéd alatt. Látszott rajta hogy a váratlan által meglepve, de ép annyira meg is van indulva s hányja veti magában mit tegyen. »Ezen ti becses és szép ajándékotok nemcsak meglep, de meg is indít engem — kezdé, felindulástól remegő hangon. De habozok és kételkedem, hogy azok után, a melyeket mondottam, elfogadhatom-e ez ajándékot vagy sem ? Mert eszembe jutnak Pál apostol szavai, a korintusiakhoz: Félek, hogy mikor hozzátok menendek, valami módon nem olyanoknak talállak titeket, a milyeneknek akarnálak, és ti is olyannak találtok majd a milyennek nem akarnátok; és most meggondolva a keménybeszédeket, melyeket nektek szólottam, nem tudom, nem bántátok-e meg, szeretetök ez előlegezett jelét ? mert bizonynyal lehetnek közöttetek, a kik majd így szólanak: Ez a püspök, a ki így dorgált és ostorozott minket, nem érdemli azt megl Én ez ajándékot (s itt megfogván magasra emelé a kelyhet), mint sajáto-