Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1887 (30. évfolyam, 1-52. szám)

1887-05-29 / 22. szám

római rendszert, a pápaság 200 éves ledér világiasságát új fanatikus egyháziassággal váltotta föl, s a jezsuitarend, a contra-reformatiónak ezen janitsár csapata, szolgálatába lépett. Dámoni ellentéte ez a reformátiónak, nem egyébb, mint a spanyol egyházi szellemnek kinövése, a melyben romantikus rajongás és rajinirozott észszerű mérlegelés sötét fanatizmussal párosult! A látható egyház s a küzdő rend iránti vak engedelmesség, a lelkiismeret elaltatására nevelt eszköz a jezsuitismus, mely szemfényvesztésre és megrontásra s átalában a bűnnek szervezésére indult ki, hogy annak segítségével, mint »a tagadás ősi szellemet, a jónak megsemmisítését célozza. Benne szövetségre lépett a szellemi szemfényvesztés a brutális hatalom legdurvább kényszereszközeivel. Míg a reformátori mozgalom az eredeti nagyság és szabadságból leszállva, benső viszálykodások és szűkkeblű dogmatikai viták által halálos ellenségének utat nyitott s így győzelmeit elősegítette, addig másrészt a rettenenes spanyol világhatalom a pápaság érdekeinek legveszedelmesebb előmozdítója lett. A 30 éves háború elárasztotta az egész német földet, s művelődését századokra megbénította. A kathol. és prot. táborra osztott német nép a legnagyobb pusztulásnak esett áldozatúl, s ez a másoáik világtörténeti szívesség, melyet a római pápaság Németországgal szemben gyakorolt. Az elvérzett Németországnak protestáns fele volt az, a melyben még keringett a vér, s a mely a jövő fejlődésnek alapját képezte. Különösen két védő szellem az, mindkettő a reformátiónak szülötte, melynek a további Németország fennállását köszöni, u. m. a feltétlen kötelességérzet, az Isten előtti reformátori önfelelősségnek emez erkölcsi gyümölcse, s a szabad kutatás és szellemi fejlődés ösztöne, az írás szabad kutatásának eme világi következménye, mely a reformátiónak másik elvét képezi. Az első életösztönből Nagy Frigyes személyisége és politikai alkotása növi ki magát, a másikból az újabb német tudomány, a prot. szellemi hősöknek eme kizárólagos eredménye, kik Kopernikus, Kepler, Leibnitz, Lessing s Kant útjain haladnak. A német reformátiónak életforrásaiból Luther bibliájából merítette Klopstock és Herder, Göthe és Schiller a maga legjobb gondolatait és érzelmeit. Végül a reformátiónak csendes vallási és theologiai fejlődésében is tevékenység mutatkozott. Spener a merev dogmatismus sivatagján az élő, ethikai hitnek üdv-forrását találja meg; Zinzendorf sejtelemként mutatta meg a Jézus iránti szeretetben az istenitisztelet különböző alakjainak egyesítő pontját, s végül a század hajnalán képes egy Schleiermacher herrnhuti vallásosságot s Jézus iránti szeretetet, Lessingi bírálattal s a Kant utáni bölcsészetben való önálló kutatásával egyesíteni. Míg azonban a prot. Németországban mindenfelé lázas tevékenység mutatkozik, addig annak kath. fele örök szellemi álmát aluszsza, mely a szellemi és erkölcsi életet bénító jezsuita uralomnak méltó gyümölcsét képezi. S ha az egyházpolitikai téren József császár, ki Nagy Frigyesnek gyenge utánzása, kivételt is képez, úgy a kath. Németországban a XVIII. századon át még sem ragyogott egy csillag sem. Eközben Franciaországban a pápaság s a jezsuita rend egyeduralma amaz atheistikus felvilágosultságot s erkölcsi romlottságot teremtette meg, mely viszont természeti szükségszerűséggel a nagy forr adatomnak útjait egyengette meg. Ezzel párhuzamosan a római szellem is a munkálkodás terére lépett. A bécsi congressus a jezsuita rendet, a reformátió eme »régi rossz« ellenségét állította Vissza, s ez képezte a XIX. századra nézve restaurált pápaságnak programmját. Jött a vatikáni zsinat, mely nem kevesebb jelentőséggel bír, mint a tridenti, a menynyiben a római egyházat gyökerestől átalakította s mint újonnan szervezett hatalmat a modern eszmevilággal szembe állította. A vatikáni dekretumok az egyháznak régi aristokratikai szervezetét az absolut monarchia javára alakították át; 1870 óta több a római pápa, mint a »primus inter pares«, ő az egyetemes püspök, kinek személyében az összes diocesisek hatalma összpontosul, míg az egyes püspökök, mint az ő segédjei szerepelnek. Sőt még tovább menve, ő az egyetemes zsinatok helyett az egyháznak személyes állandó isteni orákuluma lett, melynek, mint csalhatatlannak, kathedraszózatai a hivők lelkiismeretét, mint »istenileg kijelentett igei, megkötik. S ezen szózatokhoz, melyeknek a kath. ember lelki üdvössége elvesztésének terhe alatt engedelmeskedni tartozik, nemcsak ama tanok tartoznak, melyeket a pápa a jövőben, tán nagy kritikus mozzanatokban hirdetni fog, hanem a pápai dekrétumoknak a múltban szentesített egész sorozata, a melyekben a legellenségesebb érzület nyilatkozik a reformátió és a modern eszmevilág összes vívmányai, így nevezetesen a modern állam ellen. Ilyenek p. o. a türelmet s a lelkiismereti szabadságot elátkozó >Syllabus€, továbbá VIII. Bonifácius ismeretes bullája, mely a pápa egyeduralmát szentesíti az összes állami ügyek felett. Beyschlag helyesen jegyzi meg, hogy modern bölcs politikusaink mosolyogva fogadják ezen »feltámasztott középkori rémeket« ; azonban csak azt nem veszik figyelembe, hogy ugyanazon pillanatban, a melyben ezen rémeket fölidézik, egyszersmind azon eszközökről is gondoskodnak, a melyek azoknak megvalósulásához szükségesek. Ott van a római rendszer cadaverengedelmessége, a Mária tisztelet, imaegyesületek egész legiójai s más jezsuita térítési s lelkesítési eszközök, a melyeket a pápa időnként mozgósít. A vatikáni dekrétumokkal semmi tudományos igazságszeretet s az egyházi hitnek szabad személyes elsajátítása többé nem egyeztethető össze, a mint azt a német kormányok által eléggé elhanyagolt ó-kath. mozgalom története eléggé igazolja. A porosz kulturharc, mely római darázsfészekbe nyúlt , eléggé ismeretes, rendőri intézkedésekkel nem lehet egyházi ügyeket eldönteni. A békepápához, ki a protestantismust »pestis«nek, s minden modern istentelen tagadó szellemek szülő okának mondotta, ahhoz fordult a kormány tisztességes lcapitulatióért, miután meggondolatlan intézkedések folytán elég időt engedett a német ultramontanismus megerősödésére. Ebben áll a német kormány s a pápa között legközelebb megkötött s máris szentesített békés kiegyezés, a Bismarck-féle egyházpolitikának Pyrrhusi győzelme, mely Beyschlag szerint nem jelent egyebet, mint az államnak kapitulátióját a vatikáni rendszer előtt pillanatnyi politikai előnyök árán, vagyis jelenti a vatikáni rendszer akadály nélküli bevonulását a német birodalomba. A vatikáni rendszernek irányelvei sem ismeretlenek. Midenekelőtt a felekezeti viszonyok megváltoztak, s a rómaiak és protestánsok még e század elején is ápolt szellemi közösségéről szó sem lehet többé. A valódi theologiai és bölcsészeti tudományok csak aquinói Tamásig, az angyali doktorig terjednek, a mi azon felül vagyon, az bűn, veszélyes tévelygés a római egyházban. Az obscurus püspöki seminárium helyettesíti most már a szabad egyetemi tanítást, s mindaz, a mi a pápaság történetére nézve hátrányosnak bizonyult be, elhagyatik vagy módosíttatik, a mint p. o. az ismeretes Ilonorius esetét interpolátiónak keresztelik Mansi zsinati aktáiban, amire főleg a reformátió történeténél, az ismeretes Janssen a főmester. Dr. Szlávik Mátyás.