Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1887 (30. évfolyam, 1-52. szám)

1887-05-01 / 18. szám

XII. Az Isten szava, melyről a Biblia tanúskodik, megkülönböztetendö épúgy az írástól, mint a Bibliától, mert Isten szava sem nem irás, sem nem könyv, hanem Szó, mely lehet írva, átszállhat ránk könyvekben, de ami specificus jellegét illeti, a »szó« arra való, hogy kimondva s meghallva legyen, meghallgatva mindenféle nyelvben. Isten szava nem fordíttatik át egyik nyelvből a másikba, nincs szüksége átfordításra, nem tartozik az átfordítható dolgok közé. A nagy kérdés, mely minden bibliai kritikánál utoljára feleletre vár : mit kell tartanunk a Bibliában Isten szavának, miben kell látnunk az isteni kijelentést s miben halljuk az Úr szavát hozzánk szólni. * * * Nézd, drága barátom, ily utat követünk mi, kik a Jézus Krisztusban hiszünk, midőn tudományosan akarunk munkához fogni. Mi van ebben, a mi Jézus Krisztusban vetett hitünkre veszélyes lehetne ? Az evangelium (az Isten szava prédikálása) által hitet nyerve, nem vethetjük el az Evangéliumot s megtarthatjuk a hitet. De ha valaha az igazság iránti szeretetből, az Evangéliumot el kellene vetnünk (ami nekünk lehetetlennek látszik, s ami ránk nézve gondolhatatlan !) mint akarhatnák megtartani a hitet, melyre mi az Evangelium útján jutottunk ? Épen hitünk a Krisztusban az, a mely által merünk kritikát gyakorolni s azt meghallgatni. Egyet tudunk bizonyosan, azt, hogy mi a halálból az életbe mentünk által a hit segélyével, s hogy e hit minden kritikát kiáll és soha kritika előtt nem remeg. BELFÖLD. Püspöki látogatás a külső-somogyi egyházmegyében. Szász Károly dunamelléki püspök úr e napokban a külső-somogyi egyházmegye vendége. Április 25-én délelőtt 11 órakor érkezett az egyházmegye határara, a kies magyar tenger mellett fekvő Siófokra, hol nemcsak szívélyes, de valóban impozáns fogadtatás várt az érkező főpásztorra, ki ez alkalommal is, miként Baranyában, Szilády Áron egyházkerületi főjegyző úr társaságában teljesíti ép oly nehéz, mint magasztos munkáját. A déli vaspálya személyvonata megérkezvén, a várva-várt kedves vendég a siófoki önkéntes tűzoltók sorfala között lépett be az indóház nagytermébe, hol Szalay Ferenc esperes, Décsey Lajos gondnok, Kálmán Gyula fő-, Somogyi Kálmán aljegyzők, Bocsor Lajos, Cserna István tanácsbirák, s az egyházmegye lelkészi és tanítói karának sok tagjai, a szomszédos Kiliti, Ságvár, Juth, Ádánd ref. egyházak képviselői, Somogyvármegye részéről pedig Horváth Gábor főszolgabíró s egyházmegyei tanácsbiró várakoztak püspök úrra. Szalay Ferenc esperes úr, az egyházmegye nevében, szívből jövő s szívhez szóló szép beszédben üdvözölvén az egyházmegyénk földére ezúttal először lépő főpásztort, erre püspök úr a nála már megszokott ékesszólással s valódi melegséggel válaszolt; különösen hangsúlyozván, hogy midőn elhatározta, egyházmegyéink sorrendjén, ez évben a k.-somogyi egyházmegyében tenni meg körútját, nem csupán az egyházi törvények által parancsolt — s hivatalos állásából folyó — kötelesség rideg parancsa, hanem inkább a személyes ismerkedési vágy az ő szolgatársaival s a vezetésök alatt álió gyülekezetekkel lebegett szemei előtt, mely közvetlen érülközés reá — a főpásztorra — üdítő, a pásztorkodása alá adatott nyájra nézve pedig jótékony hatású lehet. E csak vázlatban adott s a jelenvoltakat nem egyszer könnyezésig megindító beszed, s az azt követő éljenek elhangzása után megindult püspök úr, hosszú kocsisortól és — a mi ellen maga a főpásztor eleve tiltakozott, de a mit a buzgó kilitiek elengedni mégis bűnnek tartottak volna — lovas bandériumtól kisérve, tüdőt fojtó porban és melegben, a legelső k.-somogyi anyaszentegyház Kiliti felé. E különben is csinos község teljesen ünnepi díszbe volt öltözve, zászlók lobogtak, diadalívek emelkedtek a templom és lelkészi lak környékén, s folytonos harangzúgás jelenté, hogy a ref. egyháznak nagy vendége érkezett. A paplak előtt Gózon Gyula lelkész, teljes papi ornatusban várta, hívei nagy tömegétől környezve s presbyteriuma élén a magas vendéget, ki a lelkésznek szépen átgondolt üdvözlő szavaira ismét egyikét mondá ama hatalmas rögtönzéseinek, a milyeneket csak egy Szász Károlytól lehet várnunk, ezzel az őt eddig nem ismerő szíveket és lelkeket is egyszerre meghódítván s foglyul ejtvén magának. Ezután ebédhez ült a nagyszámú s válogatott társaság, melynek tagjai közt a kedves modorú helybeli plébánost cs a róm. kath. felekezet számos tagjait Ís üdvözölhettük; s mondanom sem kell, hogy számos sikerült felköszöntő hangzott el, püspök úrra és úti társára, az egyházmegye elnökeire, lelkészi karára, világi tagjaira, stb. melyekben ismét csak a szó nagy embere — főtiszt, püspök úr excellált. Délután 2 órakor megszólaltak ismét a harangok ércnyelvei, s következett a nap legfőbb eseménye, a főpap által tartott ünnepélyes istenitisztelet. Fehér ruhába öltözött hajadonok ékes sorfala közt lépett be püspök úr és kísérete a tágas és díszes templomba, melynek legkisebb zúgát is betöltötte a felgyülekezett népnek nagy tengere. Elhangozván a felséges dallamú 74-ik ének végső akkordja is, kilépett a főpásztor az Urasztala elé, s az apostoli üdvözlet után : Kegyelem néktek az istentől, a mi Atyánktól stb szóllott a néphez, a gyülekezethez, úgy a mint a sz. lélek adta vala neki szólnia. Szóllott Isten atyai kegyelméről, mely vele volt a kiliti-i ref. egyházzal a reformátió első századaiban az üldözések közt; vele, mikor égi tűz által megemésztett templomát — mint a fészkétől megfosztott fecske — sárból, fából, úgy a hogy lehetett, ismét megépítheté; vele, mikor Mária Terézia kormánya kegyesen megengedte a veszprémi káptalannak, hogy Kilitinek ref. templomát elvehesse ; vele, mikor ismét új templomot, toronynyal együtt építhete és a tudományoknak új iskolát emelt. »Ennyi atyai jóságát és kegyelmét éreztétek ti — úgymond — a nagy Istennek és ti — mivel fizettetek ezért?.. Jóval is, rosszal is, mint a hogy az emberek Istennek fizetni szoktak.« Itt aztán elváltozott a jó pásztor atyai hangja, s úgy érezők magunkat egyszerre, mintha az előbbi lágy hárfa suttogása helyett a szélvész orgonáját hallottuk volna harsogni. Elismervén s megdicsérvén előbb a gyülekezet buzgózágát, egyháza iránti áldozatkészségét, az Úr háza iránt való szerelmét, kimondja, mint egy apostol, hogy ez — nem elég! Nem elég, mert a hit jócselekedetek nélkül megholt állat és magában semmit sem ér ! S megostorozta keményen az erkölcsi élet divatos kinövéseit: a haza-, nemzet- és természetellenes titkos bűnöket, a fertelmes vadházasságokat, a léha fényűzést, a viszálykodó házasságokat stb., melyek már itt is terjedezni kezdenek. »Térjetek vissza, míg nem késő, míg a baj jobban el nem harapódzik köztetek; térjetek meg, mert elközelített az istenországa !« Végül buzgó imában és áldásban kérte a népre Isten atyai kegyelmét. Egyszerű és nagyszerű, megható és megrázó volt