Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1887 (30. évfolyam, 1-52. szám)

1887-05-01 / 18. szám

csere tárgyává tegye s az előzetes megvitatás által az alakuló közgyűlés munkáját megkönnyítse. A következő nyári idény bő alkalmat nyújt a Társaság keretének és szervezetének körülményes hirlapi megbeszélésére. E célra lapunk is készséggel nyitja meg hasábjait. Az egyházi testületek elöljáróira az a kötelesség néz, hogy személyes és hivatali befolyásukat hathatósan érvényesítsék a Társaság szellemi, de főként anyagi támogatása érdekében. Népesebb és vagyonosabb gyülekezeteink minden nehézség nélkül beléphetnek az alapítók, sőt a gazdagabbak a pártfogók sorába is, miután a tervezet szerint az erkölcsi testületeknek azon kedvezmény nyujtatik, hogy tett alapítványaiknak csak kamatait kellend fizetniök. A közel 3000 prot. gyülekezetből, azt hiszem, nem nagy erőfeszítésbe kerül legalább 3 — 400-at az alapítók vagy pártfogók sorába behozni. Hasonló eljárás volna követendő az egyházmegyékben, esperességekben, papi körökben, közép- és felső-iskolákban, könyvtáraknál, egyházkerületekben. A testületi pártolás mellett erős tevékenységet kellene kifejteni egyházaink műveltebb és vagyonosabb tagjai körében, különösen azok között, kik az egyháznál és iskolánál állásokat viselnek. A világi elem pártolásának minél szélesebb kiterjedésben való megnyerése a társaság létesülésének és virágzó fennmaradáséinak egyik feltétele. Az egyházi elem kevesebb is, szegényebb is, hogysem ily nagy anyagi erőt igénylő társulatot a maga erején megbírjon. A bár 3000 léleknél többet számláló prot. papi és tanári testület igen nagy percentje nincs is azon helyzetben, hogy a társaságnak tagja lehessen; de általában sem várható e sok oldalról igénybe vett és szerény javadalmazási! egyházi hivatalnokoktól, hogy eddigi irodalmi kiadásaik mellé — mert az egyházirodalmi termékeket csaknem kizárólag ők tartják fenn — erejökön felüli terhet vegyenek vállaikra. Az egyházi hivatalnokokra, papokra és tancirokra első sorban a Társaság szellemi munkájának terhe és dicsősége vár. Ők vannak hivatva arra, hogy az alakulandó Társaságot szellemi tőkéjükkel, munkáikkal és kutatásaik eredményeivel gazdagítsák. Adja Isten, hogy a Társaság minél előbb megalakulva, az anyagi és szellemi támogatás oly mértékével találkozzék e hazában, minőre a tervezők számítanak, minőt ily nagyfontosságú vállalat megkíván, minőt a hazai protestantizmus méltósága és jóhirneve megkövetel. A Felhívás elhangzott: hallgassunk rá; a zászló kibontatott: sorakozzunk! Lapunk az ^Irodalmi Társaság* számára külön rovatot nyitva, örömmel veszi, szépen kéri a minél tömegesebb jelentkezést. Szöts Farkas. A konfirmáció kérdéséhez/ (Vonatkoztatva a »Debreceni Protestáns Lap* 1886-ik évi 44 és 45-ik számában megjelent közleményre.) (Folytatás és vége). Elbánva cikkiró az »áldás* kifejezéssel, puritán szempontból kifogásolja még »a kéz főretételét« is, »mert még babonás hiedelemre is nyithat utat« s közel jutnánk a bérmáláshoz. Vájjon ily feltevésekkel nem lehetne-e egész odáig eljutni, hogy a keresztségből a vízzel való megöntést, az urvacsorájából a kenyér és bornak a hivők által való vételét is el kell hagyni, mert hiszen — cikkiró álláspontjáról tekintve a dolgot — nincs kizárva annak leí hetősége, hogy ezen cselekvényekhez is ne férkőzhetnék babonáskodás. Történt is ilyesmi, kivált a konfirmációt nem ismert időben, s történhetik ma is, a tudatlan, értelmetlen egyéneknél. Bizony az ilyen babonáskodás és tévelygés felé könnyen hajló felfogások és vélekedések kiküszöbölése végett is felette szükséges, hogy a lelkipásztor maga alaposan oktassa a konfirmándusokat, s ekkor a kéz főre való tétele sem lesz a gyülekezet előtt egyébb, mint a szertartás hatásosabbá tételének egyik mozzanata. Hogy ez a »kéz főretétele* nálunk protestánsoknál szerepel, oda mutatok a »Papszentelés« szertartásának azon részletére, mikor a felszentelendő atyafiak — kik a cikkiró borzalmára még le is térdepelnek — fejére püspök és esperesek kezüket rátevén, mondatik el megszenteltetést kérő könyörgés, s bár a szertartásnak ezen aktusa régtől fogva nagy és vegyes közönség jelenlétében végeztetik, eddig még senkinek sem jutott eszébe nyilvánosságra hozni, hogy ez a cselekmény — a közönség valamely részének felfogása szerint — bűbájos vagy üdvhatálylyal bírhatván az valami felesleges, sőt káros befolyású, de meg egy más vallásfelekezet szertartásához is közeledik, tehát mellőzendő. Ha majd ezen ősi protest. szokás a lelkészfelszentelésnél törülve leend, akkor én is kötelezve érzendem magamat — ha ugyan életben ezt megérem — a konűrmándusoknál a kéz főretételével felhagyni. Nem is jár pedig ez az aktus a bérmáláshoz oly közel, mint cikkiró vélni akarja, e tekintetben elég legyen arra utalnom, hogy a bérmálásnál az illető egyéneken kívül szerepel: letérdepelés, olajjal való megkenés, névadás, arcullengyintés, végre az olajos helynek megtörlése; minő nagy különbség van ezen csoportosított cselekmények és az egyszerű főhajtás mellett történendő kéz főretétel közt. A növendékek természetéhez s viszonyaihoz képest kiválasztott szentírási helyek — cikkíró kívánalma szerint — a szertartási beszédbe illesztetvén be, nem volnának oly alkalomszerűen kiemelkedők, meghatók s jótékony hatásúak, aztán meg milyen visszásán venné ki magát, így beszélni. N. N. és N. N. ez a bibliai intés vagy áldás nektek szól — s így tovább ezt a másikat ti reátok vonatkoztatom — míg a kéz rátétéi világosan jelzi, hogy az igék kikhez vannak intézve. »Hát az orgona miért szerepel a konfirmációnál® kérdi a cikkiró »talán azért, hogy a lelkipásztor áldó szavait a gyülekezet tagjai az orgona lágyan zengő hangjai mellett ne hallhassák?® Felelet, épen azért, épen