Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1887 (30. évfolyam, 1-52. szám)

1887-04-17 / 16. szám

kély használatára, kimutattuk, hogy az egyházi könyvtárak nagyobb része tisztán véletlenül gyűlt s rendezetlen könyvekből áll, sőt láttuk azt is, hogy néhány szakiskolát kivéve, még a tanintézeti könyvtárak zöménél is inkább csak arra tekintenek, hogy minél több könyv gyűljön össze, de a könyvtár tartalma nagyrészt esetlegességektől függ s a legtöbb helyen még a véletlenül összegyűlt kincsek is holt tőkét képeznek a tanuló ifjúságra nézve. Valóban nem lehet elhallgatnunk, hogy épen a számra s olykor még béltartalomra nézve is legbecsesebb könyvtáraink legnagyobb része egyszerű könyvraktár s bizony kelleténél nagyobb az oly könyvtárak száma, melyek jelenleg alig használhatók. De nemcsak a gyakorlat, maga az elmélet is tanúbizonysága primitív állapotainknak. Egyetlen szakfolyóiratunk, a »Magyar Könyvszemle« nem kevesebb, mint tiz terjedelmes évfolyamának körülbelül háromnegyed részét irodalomtörténeti és könyvészeti ritkaságok ismertetésére fordította s így, magasabbb látkör hiányában, nem vezető és tanácsadó, csak szolgája annak az uralkodó divatnak, mely Szabó Károly nagy művének megjelenése óta a hazai gyűjtők főtörekvésének irányt adott. Nem akarjuk a félreértést. A hungarikák gyűjtése kétségkívül a legfontosabb könyvgyüjtések közé tartozik, s a magyar irodalomtörténet buvárlása különösen nagy hálával fog tartozni mindenkor a jelen divatnak; egyenesen hiba is volna, ha egy könyvészeti szemle nemcsak e fontos s határozottan körébe tartozó, de bármely más könyvészeti áramlatot is nem igyekeznék kellően pártolni. Hiba azonban az egyoldalúság s különösen hiba akkor, midőn az elvégre is csak egy alsóbbrendű tevékenységet, a ritkaságok gyűjtését cultiválja. S e hibába esett a »Magyar Könyvszemle«. A régibb évfolyamokban még akad itt-ott egy-egy tanulmány a könyvtárak berendezéséről s kezeléséről is, de oly fontos kérdésekről, minők a cédulajegyzékek helyes elkészítése, a könyvtárnokokok képzése, a könyvtári helyiségek berendezése, a kisebb nyomtatványok kezelése, az olvasótermek minél használhatóbbá tétele stb., csak elvétve találunk egyes részben nagyon felületes megjegyzéseket s ez a szakfolyóirat a tiz év alatt egyetlen egyszer sem talált alkalmat s helyet, hogy hathatósabban felszólaljon a nagyfontosságú nyilvános könyvtárak érdekében, avagy figyelmessé téve olvasóit a különféle könyvtárak önálló feladataira, azok különböző gvüjtésmódját s kezelését vitára bocsátotta volna. A »Magyar Könyvszemle« hosszú pályafutása alatt Mátyás király, Vitéz János s még egy pár más középkori könyvtár emlékein kívül csak elvétve közölt magyar könyvtárak történetére vonatkozó adatokat, a külföldi nagy könyvtárak ismertetésénél általában megelégedett azok magyar eredetű vagy magyar vonatkozású darabjainak felsorolásával, a mi kétségkívül szintén hasznos dolog, de nem karolta fel eléggé a feladatához közelebb álló dolgokat, hogy t. i. e nagy külföldi könyvtárak belső berendezését a hazaiakkal összehasonlítsa s még kevésbbé emelkedett fel ama magaslatra, hogy példákban s kritikai szigorral mutassa meg a magyar könyvgyüjtőknek, hogyan kell a könyveket öntudatosan s magasabb célt tűzve ki, gyűjteni, s a meglevő gyűjteményeket kiegészíteni. A folyóirat évről-évre közölt egy-egy szakirodalmunkban kétségkívül legbecsesebb könyvészeti jegyzéket, de csaknem teljesen elhanyagolta a könyvészeti irodalom termékeinek bírálatát, nem adott irányt a könyvüzletnek, sőt jóformán nem is figyelt reá s nem támogatta a tanférfiakat, az olvasóköröket s más könyvgyűjtő testületeket tanácsaival. Egyszóval a »Magyar Könyvszemle® is 1 tulnyomólag még csak könyvek raktárainak nézi a könyvtárakat s a könyvgyűjtés és könyvtárfejlesztés megítélésében irodalomtörténeti, de nem könyvészeti eszmék vezérlik. Könyvészetünknek e most vázolt állapota mind a mellett nagy haladás a közelmúlthoz képest is. Hiszen, nem oly régi dolog az, hogy nemcsak a közkönyvtárak, de a magánosok gyűjteményei is csaknem egészen véletlenül összehalmozódott darabok voltak, melyeket a könyvek nagysága vagy vastagsága szerint állítottak sorrendbe s a gyakorlatilag egész hasznavehetetlen beszerzési lajstrom volt egyes búvárok emlékezetén kivül az egyedüli tanácsadója azoknak a közvélemény által kigúnyolt könyvmolyoknak, kik nem ismereteik öntudatos gyarapítása végett, mert hiszen erre a rendezetlen s hiányos könyvtár nem nyújtott támaszt, de ösztönszerűleg s megszokásból szerelték a könyveket. Nem oly régi dolog, hogy a könyvészet tudománya egyszerű irodalomtörténeti nomenclatura volt, a könyvtárnokság gyakorlati mesterség, melyet egy kis pedanteriával minden írni s olvasni tudó elvégezhet s midőn a cédulajegyzéket, a modern könyvtárak berendezéseinek s fejlesztésének ez elengedhetlen feltételét, felesleges s nagyon fáradságos lomnak tartották s midőn nem érezték még azt, hogy a legbecsesebb könyvtárak is külön olvasó-szoba nélkül többé-kevésbbé holtkincsek. Az 50-es években beállott kényszerült közéleti téilenség fejlesztette ki főkép nemzetünk jelesebb fiaiban a speciális búvárkodás ösztönét, azt az ösztönt, mely az ismeretek gyarapítását nem önmagáért, hanem öntudatosan meghatározott célért keresi. Ez az ösztön naprólnapra éledve s a külföldi s hazai szakfolyóiratok, később az életpályák nagyobb megoszlása által is gyámolíttatva, lassanként nálunk is megölte a régen oly annyira elterjedt polyhistorok faját, mely ma már csaknem az ichthyosaurusok sorsára jutott; a speciális kutatások éltető melege előbb a tudósok között, majd a közkönyvtáraknál is mind jobban érzett szükséggé tette, hogy a könyvtárak, a kutatás első rangú segédeszközei, öntudatosan gyarapíttassanak s fejlesztessenek. A szakkönyvtárak s más speciális jellegű könyvgyűjtemények kezelésének példája, ha nem is foglaltatott még szabályokba, az általános jellegű közkönyvtárakra is kihatott. A nagyobb könyvtárak mindegyike többé kevésbbé figyelemmel kiséri már a könyvészeti s irodalomtörténeti segédkönyveket, a magános könyvgyűjtő meghallgatja a szakfolyóiratok szavát, egyszóval eljutottunk a magasabb értelemben vett könyvgyüjtésnek legalább amaz első fokáig, midőn megtanultuk szeretni a könyveket s érezni azt, hogy belőlök egyesekre nagyobb szükségünk van, mint másokra. A haladás most is felülről jött, a nemzet jobbjaitól, s ennek tulajdonítható egyrészt, hogy a legtöbb szakkönyvtár hazánkban még magánosok kezében van s a könyvtárak legfontosabb csoportja, a nyilvános közkönyvtárak, nálunk még oly kevés helyen s oly primitív állapotban vannak. De mégis eljutottunk az első fokra s a népek lélektanának reménytnyujtó szavai szerint közművelődésünk jelen helyzetében innen nincs többé visszaesés; nem, még akaratunk ellenére is magával ragadna a gyökeret vert hatalmas kulluráramlat a szebb jövő felé. Kinek megadatott látni, érzi azt előre is. Tanintézeti könyvtárainkban a nagy gyűjtemények mellett mindinkább több-több szaktanár alkot külön gyűjteményeket, hatóságok s testületek közül napról-napra számosabban öntudatosan kezdik gyűjteni a szükséges tudományos segédeszközöket s a nemzet jobbjai vállvetve keresik, habár még most csak tapogatózva s inkább a ponyva-