Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1887 (30. évfolyam, 1-52. szám)

1887-02-27 / 9. szám

ságot s hatni — több vagy kevesebb — szertartásaival még az érzékekre s a képzeletre is, mert az emberi lélek, míg e testben van, nem szabadulhat sem érzékeitől, sem azok illusióitól s kell hogy még érzékisége és képzelődése is megnemesíttessenek s mennyei rendeltetésének szolgalatába hajlíttassanak. De nem hiába, hogy ennek a szónak egyház, kettős értelme van majd minden nyelvben (Kirche, L'église, church, chiésa). Egyik maga az üdvintézmény^ másik az a ház, melyben működik, functióit teljesíti, a templom. Az egyház tagjai vagyunk, t. i. a keresztyén társaságé, melynek hitében kívánunk élni, halni, s reméljük üdvösségünket ; és az egyházba járunk imádkozni, igét hallgatni, a szent sákrámentomokkal élni. Az egyházból, az első értelemben, csak halálunkkal lépünk ki, hogy a mennyei egyházba lépjünk. Az egyházból, a második értelemben, ki jövünk, ha vége a prédikációnak, az imának és az éneknek. Kilépünk az életbe, annak mindennapi foglalkozásai, gondjai és örömei közé — s a mit egy vasárnap délelőtti órára félbehagyunk, azt ismét az egész héten át folytatjuk. Jaj, ha az, a mit a templomban hallottunk és tettünk, gondoltunk és éreztünk, nem hat ki az egész hétre s annak foglalkozásaira, gondjaira és örömeire ! ha nem hat ki egész életünkre, érzületünkre, gondolkodásunk módjára, cselekedeteinkre; ha a megszentelődés célja nélkül, talán csak szokásból, illemből menve a templomba, nem is hoztunk ki sem a hallott igéből, sem az ima által megszenteltés .az ének által felbuzdult érzelmekből, sem a sakramentommal való élés mély megilletődésébőj semmit — mikor, a templomból kijőve ismét a mindenmapi élet zajába vegyülünk. ; o S pedig valljuk meg, ez gyakori, nagyon gyakori, ne mondjam : a leggyakoribb eset. Természetes. Mert az emberek legtöbbjét anynyír.a elfoglalják az élet és annak követelményei, az. élet gondja, öröme, a lét harca és a megélhetés küzdelmei, hogy az a templomban töltött félóra s annak futó benyomásai vajmi hamar elmosódnak a külvilág egészen ellenkező fuvalmai- s> áramlataiban. Aztán a templom, hivatásánál s természeténél fogva, nem is elégítheti ki az emberek oly i különböző szellemi, bár legnemesebb, pl. erkölcsi igényeit sem. Az Isten igéje örök forrás és kifogyhatatlan táplálék ugyan az emberi lélek szomjának s éhének megenyhítésére -— de az t igének s az arra alapított prédikációnak eszmekörébe nem illeszthető be mind az, a mi az emberek szellemét mozgatja, szívét dagasztja, képzeletét foglalkoztatja. A templom mozdíthatatlan kősziklán áll, a hit és a kijelentés kőszikláján; az élet árja mindinkább-inkább eltávolodik attól, járatlan medreket ás magának s magával sodorja az embereket is. A templom nem mehet utánok, mint a Goethe balladájában a járó harang a templomkerülő gyermeknek; s így lassanként ür támad a templom és az emberek között. — Minél nagyobb az eltávolodás, annál jobban árjába sodorja az embereket az élet, gondjaival, örömeivel s annál kevesebb lesz annak az egy vasárnap délelőtti órának a maradandó hatása a lelkekre. A templom nem mehet utána az embereknek, a tőle eltávolodó életnek, — mondám. Vájjon igazán nem mehet-e? Kisértsük meg! Nem viheti utánok prédikációit, melyek ünnepi komolyságukat elvesztenék a tarka élet zajában, feddőzéseik unottakká, kelletlenekké válnának, bosszankodás, végre kinevettetés lenne jutalmok. Nem viheti utánok énekeit, zsoltárait és zsolozsmáit, melyeknek csak a komoly szent falak közt, az orgona dallamaitól kisérve van meg a lélek mélyére ható visszhangjok; nem viheti sem ájtatos és buzgó imáit, melyeket az élet lármája minduntalan megzavarna, sem szent sakramentomait, melyek az Úr asztalán kívül csak a haldoklók ágyainál őrizhetik meg magas ünnepélyességöket s a lakomázó asztalok pohárcsörgése által profanáltatnának. Ugy van, a templom, így a mint van, nem szállhat le ünnepélyes magaslatáról, nem mehet az emberek után, nem futkoshat az élet zsibvásárjában, az árucsarnokok sátrai között. Az Úr a kufárokat kikergette a templomból, hogy mehetne a templom a kufárok közé ?! De nem vihetjük-e a templomi eszméket, más, rokonos eszmekörökbe ? Nem foglalkoztathatjuk-e közönségünket s különösen annak művelt részét, mely a templomban úgyis aránylag legkevesebb lelki táplálékot nyer, a templomon kívül is azokkal az eszmékkel, melyek ott nem vagy alig nyerhetnek kellő kifejejezést, pedig épen a templomot támogathatnák magasztos célja megközelítésében ? — Ezt akarjuk megkísérlem. Nem a templomnak akarunk concurrentiát csinálni ; nem a szoros értelemben vett igehirdetést, a prédikációt akarjuk kihozni a templom falai közül. Bizonysága már ennek az is, hogy nem egy felekezethez, hanem a bár testvér-, de mégis különböző protestáns felekezetekhez tartozunk mi is, hallgatóink is; és nem is szorosan igehirdetők, egyházi szolgák vagyunk, hanem úgynevezett világi férfiak is vannak köztünk, kiknek nem tisztök az igehirdetés, a prédikálás. Nem, mi nem prédikációkkal akarjuk tisztelt közönségünket itt e helyen tractálni. A prédikáció a hívek összeségének való, s ha predi-