Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1887 (30. évfolyam, 1-52. szám)

1887-02-20 / 8. szám

oly rövid idő alatt ketté vágván, a mindent elfedő átláthatatlan függöny ily hamarsággal alá gördüljön, ezt a környezet is alig ha gondolá, a távoliak pedig még csak sejteni sem tudták. Es megtörtént a súlyos csapás, mely nemcsak a szélesen kiterjedő családfának éltető gyökerét-e, avagy koronáját ? én meghatározni képes nem vagyok — de ha mindkettőt nem, egyiket bizonynyal — szétrombolta, hanem az egyházi és társadalmi élet egy kimagasló s minden kívánatos emberi erényekkel ékeskedő munkás tagját is oda fekteté a tétlenség, a meghalás hideg ravatalára. Valóban ily veszteségre soha eléggé készen nem lehetünk, hiszen a zord vidéken ezer veszély közt utazó vándor is tudja, hogy ha az alkonyuló nap végső sugarai a láthatárról alábuknak, az éj sötét homálya veendi őt körül, mégis midőn immár ez bekövetkezett, megrendül, összerázkódik s önkéntelenül is a félelem és késelkedés zsibbadása köti le idegeit, mígnem az isteni őrködésbe vetett bizalom visszaadja éberségét, s működésbe hozza önfentartási ösztönét. Épen így, ha a kör életünk harcaiban és küzdelmeiben előttünk járó egy-egy vezércsillagot vesztünk el szemeink elől : hogyan ne döbbene meg szívünk, lelkünk hogyan ne jajdulna fel ? De mind e melett is érezzük a vezérkedő fény visszasugárzásainak jótékony hatását, s utánna indulni erős vágyakozással buzdulunk föl. Jelen gyászesemény is ily érzelmeket és vágyakat támaszt keblünkben, mert a kik ismertük az élet harcában elesett derék embert, lelkünk őszinteségével tehetünk bizonyságot, hogy ő úgy is mint a vallás szolgája az Isten és egyház, úgy is mint polgár a haza és nemzet iránti kötelességek betöltésében az áldozatkészség legvégső határáig kiváló példánykép gyanánt tündöklött közel és távol állók előtt. Es már a ki mint a megdicsőült hivatásának szolgálatára szentelte 1 gjobb erőit, míg a közelismerés annak fejére az érdem és jutalom színaranynál is ragyogóbb és érzékesebb koronáját illeszti, a hálás kegyelet pedig sírja fölé ércnél örökebb emléket állít, melyeknek egyikét is sem emberi roszakarat sem az idő vas foga meg nem emésztheti és be nem szennyezheti, épen ezért más részről az ilyen vezérférfiak nyomdokain haladni s mit ők tettek utánuk csinálni ösztönöztetünk. Nem célom nekem a hazafiasságról s igaz hitűségéről messze földön ismert feledhetetlen halottunk működését s abból kisugárzó érdemeit egy dús beszéd szárnyain szerteszét küldözni s részleteiben megörökíteni. Ki ezt tenni akarná, egy rövidke életrajz keretén messze túl kellene terjeszkednie. Vissza kellene mennie elmúlt évtizedek történeteinek forrásaihoz, apróra szedni világeseményeknek, államokat megrázkódtató viharos lezajlását ; nem kü'önben behatolnia a szelid költői kedély csendes magányának szentélyébe, onnan előhozni az érző szív a minden szépért és magasztos eszmeért lángoló lélek nyilvánulásait, majd búvárolnia kellene az egyházi irodalom nagybecsű és üdvös termékei között s kiválogatva felsorolni, a magát és Istentől nyert tehetségeit e téren is értékesítő munkás műveit. Csak is ily módon lehetne kollektív gyűjteményben bemutatni az érzelmek azon nemesített szép virágait s az életrevaló tettek azon jóízű és tápláló gyümölcseit, melyek az elhunyt férfiúnak úgy egyéniségében, mint közhivataloskodásában nagy bőséggel kínálkoznak. El kellene mondani, hogy az egyházmegyei ügyek intézésénél miként vette el az oroszlán részt, a mikor is az újkor szabad eszméitől áthatott véleményét, az ügyek felett való élénk és tárgyilagos bírálatát s bárkivel szemben sokszor a népszerűség kockáztatásaival is bátran hangoztatá s annak érvényt szerezni igyekszik. Egy volt, a mitől visszarettent, a pártoskodás és személyeskedés hálátlan viaskodása, épen ez volt egyik oka, hogy az egyházmegye zöld asztala mellől, hol gyakorlott írói tollát mint főjegyző, ügyes és gyors áttekintéssel forgatá, mint rutinirozott szónok érveit s azokból kivont következtetéseit figyelmet lebilincselő modorban adta elő, visszavonult, a mire azonban az is közrehatott, hogy az állami fegyházban a szerencsétlenek körül szintén ő teljesíté a vallásos oktatást s más papi szolgálatokat, és már a kettős feladat, t. i. a munkácsi lelkipásztorság és az* állami fegyházban tejlesítni kelletett szolgálat oly mértékben vették igénybe idejét és személyes jelenlétét, hogy székhelyéről csak kevés időre is távoznia nem lehete't. Es ki tudná számba venni s feltüntetni azon nagy önmegtagadással s nem ritkán kellemetlenséggel összekötött fáradozását , melyet a legnagyobb mértékben fejtett ki azon cél elérhetése vagy csak legalább megközelítése végett, hogy a munkácsi ev. ref. egyházat úgy szellemileg, mint külsőképen a kor kívánalmainak a on magaslatára emelje, melyet annak úgy is mint a magyar nemzetiség, úgy is mint a protestáns hitfelekezet egyik végvidéken levő oszlopának el kell foglalnia A díszes orgona, az ő emlékezetének visszhangját kelti fel a buzgólkodó hívek szívében. Az idő viszontagságának nyomait magán viselő templom és torony, az ő fáradhatatlan munkásságának emléke gyanánt áll a szemlélő előtt. A csak nem régen beszerzett új harang ércnyelve szintén csak ő róla s vele rokon törekvésű társairól beszél. Mint a társadalmi élet egyik fő tényezője, azok részéről, kik lelkületének és gondolkozásmódjának jellemét ismerék, keresett jó barát volt, szellemes s élénk társalkodásával, vidám talaló élcektől sziporkázó de soha durván nem sértő megjegyzéseivel s ötleteivel, s hol leginkább excellált alkalomszerű magvas pohárköszöntőivel, nyerte meg a vele érülközők rokonszenvét s szeretetét. Mindezen tulajdonságaival nagyon szépen társult ama kitűnő természeti adomány, melyet tisztán csengő zengzetes hangjában bírt. — Ennek élvezetétől szintén nem fosztá meg az azután sovárgókat. Végül mint családtagot kedvező oldalról mutatják be kedves halottunkat, áldott jó lelkű felesége s a kenyér botját kezükben hordó 5 élő fia, köztük a hírneves ügyvéd és országgyűlési képviselő Literáty Ödön, kiket a köz- és hivatalos élet tömérdek elfoglaltatása között is folyvást a férj igaz gyöngédségével s az apa önfeláldozó szeretetével vett körül; e tekintetben jellemzően rá illik a CXXVIII. zsoltár 3. és 4-dik verse: »a te fiaid mint olajfának ágai a te asztalod körül. Ime így áldatik meg a férfiú, ki féli az Urat.« Ezen vázlatos jellem festés után álljanak az életrajz kronologiai rendszerbe szedett adatai: Literáty János szülőhelye M.-Papi községe Beregmegyében, születési éve 1815. Az oktatás első elemeiben a s '-ülői háznál és az ottani falusi iskolában részesült. Majd a sárospataki iskolát kereste fel s az akkori rendszer szerint áttanulván, még pedig kitűnő sikerrel, az alsóbb osztályok tantárgyait, a felsőbb tudományokat hallgatók közé az 1837. évben iratkozott be. 1845-ben bevégezvén az iskolai pályát, 3 éves rektorságra Munkács városába jött s mint iskolataníió itt működött 1848-ig, a mikor is Beregszászban mint káplán lelt alkalmazva, ugyanezen év végén a nagy-bégányi rendes lelkipásztori hivatalt foglalta el, honnan már 1850-dik évben Munkácsra költözött és így ezen egy helyen 36 teljes éven keresztül munkálkodott úgy istenországá-