Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1887 (30. évfolyam, 1-52. szám)

1887-01-02 / 1. szám

tollából származottnak tartom, teljes meggyőződéssel nt. Kelecsényi úr személyével nem is foglalkozom többet , azon kívül hogy most utoljára figyelmeztetem, hogy a nevét ne igen adogassa oda a más hírlapi cikke alá, mert úgy járhat, hogy más eszi meg az egrest és az ő fogát vásolja el. Foglalkozom csak a cikk tartalmával menjünk rajta sorba! Az első mondatban már egy valótlanság van. Én b. e. főesperes úr által nem hallgattattam agyon, cikkemre felelt szabatosan és elismerem, hogy ott »némely® igaz dolgokat irtam; ha pedig azt érti cikkíró, hogy hivatalos jelentésemet hallgassa agyon hivatalosan, akkor nekem kötelességem volt hirlapilag is felszólalni. A második ldkezdésben megint valótlanság van, mert én »az egyházmegye, sőt az egyházkerület tisztviselőit is élesen® nem támadtam meg, hanem igenis idéztem az alsó-baranyai tanítói értekezlet jegyzőkönyvét szó szerint, s rámutattam a hibára, melyet az alesperes úr eltakargatni igyekezett. Az egyházmegyei hatóság sincs ott megtámadva, hanem igenis figyelmeztetve, hogy baj van. — A harmadik kikezdésben megint másról beszél Bodóné. Egy családtag gyengesége elpalástolásának szüksége épen nem forog fenn ; hogy pedig saját hitem s meggyőződésem ellen irni képes volnék, az nem igaz. A kórógyi pap sógorom, néhány év óta nagy beteg volt erős májbajban, majd egy évig a koporsó szélén; az alatt a tanító fenyegette, bántalmazta, káromolta s ráment a beteg emberre egy csomó horvát nyelvű nyomtatványnyal, hogy azok iskolai statisztikai adatok, apadnak alá kell írnia. A pap félig meddig magánkívüli állapotban talán alá is irta, pedig azok nem csupán statisztikai adatokat tartalmaztak, hanem azt is, hogy az iskola községi. Ha jól tudom, Kulifay Elek tordincei lelkész is ott volt, mint horvát nyelvet értő s ő is tanácsolta, hogy csak irjon alá s évekig nem tudta sem a pap, sem a gyülekezet, hogy az ő iskolájuk már községivé van téve. S midőn 1885. ápril havában a pap és és presbyterium ezt megtudva, feljajdult együtt a tanító ellen; rögtön kérvényt küldött a már lábadozó pap a gyűlésre s én lettem elnökileg kiküldve, s a jelentést rögtön küldtem a főesperes úrhoz s egy év múlva azt mondták jegyzőkönyvileg, hogy ez a kiküldetés és a zs. törv. 268. § nem felel meg, tehát egy másik bizottságot küldöttek ki, (a mely még nem ment ki) s most szeretnénk a tulságig protegált tanítónak bűnét a papra kenni, kí tudja minő haszon hárulhatnék még belőle ? Káplán fiúnk is van, még pedig feleséges; ha azt a beteges em bert ott Kórógyon halálos aggodalomba ejthetnénk : nyílást lehetne csinálni, jutna a feleséges káplánnak is, meg az álarc alatt lappangó cikk Írójának is, a tanító jó kortes lehetne 1 Tehát ezen kikezdésben annyi igaz van, hogy az álcázott cikkíró »képes ott, hol családi érdekről van szó, másokat bűnbakul feltolni « Azt aláirom én is, hogy »az igazság tagadója, ferdítője, még ha palást takarja is, rosz vezetője az emberiségnek « s még én azt is hozzá teszem, hogy »két vége van a botnak !« Hogy Horvátországban erősen horvatizálnak, s a magyar fiúk magyar neveit is elszedik s csinálnak belőlok Skendert, Stipát, Ivánt, Pérot stb. ezt cikkíró sem tagadhatván, menteni akarja és »dicséretére« mondja a horvát kormánynak, hogy megengedi még most hogy a horvát nyelv mellett valamit magyarul is tanítsanak. De azt feledi hozzá tenni, hogy az a horvát tanfelügyelő magyarul egy szót sem tudván, biz azt tudomásul se veszi. Sokat nagyon sokat lehetne ily módon a horvát népnek és kormánynak dicséretére mondani; a magyar címerek osszetördelését, a magyaroknak folytonos zsíványozását, a magyarul beszélő nőknek bántalmazását, és a vezetők azon igyekezetét, hogy a nagy Croatiához még Baranyamegyét is oda foglalják. Bizony ha az orosz háború, melyre a gyúanyag folyvást tornyosodik, ki tör, lesz itt vérontás a horvát testvérek kezétől! s talán cikkíró előre fordítja köpönyegét a szélnek azzal a horvát kormány d'csérgetésével ? A horvát kabátos osztályban van a legborzasztóbb fajgyűlölet, az anyaországot anyának elismerni nem akarja, a magyar fajt és annak nyelvét gyűlöli, míg németül mind megtanul: mind ezekért a horvát nemzeti szellem igen dicsérendő magyar részről; hát ha még azokat a regnicolaris tárgyalásokat is olvassuk, s a horvát nép követeléseit, ámulva látjuk, bizony kénytelenek vagyunk dicsérni az egész pereputytyot! A közel mult és a jelen között az a kis különbség van, hogy eddig senki sem tukmálta a e sziavon egyházakra a horvát nyelvet, hanem respectusban tartották a reform, egyház autonómiáját; ma pedig olyan az állapot, hogy elfeledték az 1791-iki 26. törvénycikket, semmit sem tudnak magyar ref. egyházi autonómiáról, a horvát nyelv tanítását erőszakolják, leveszik az ifjú nemzedékről még a keresztnevet is és szájába adják a horvát imádságot, és ha mind ezért cikkíró dicséretet zengedez .* hát én nem irigylem tőle a dicsőséget. Meghiszem én azt, hogy a szlavóniai magyar tanítók »a horvát népiskolai tövények igényeinek voltaképpen nem is képesek megfelelni; de azt is tudom, hogy az egyházkerületi tanügyi követelményeknek és igényeknek még azok egy némelyike épen nem is akar megfelelni ; s ha a horvát hatóságok szorongatják őket, akkor ránk hivatkoznak, s ha mi szorítjuk őket, a horvátok szűrével takaróznak, s a két hatóság között olyan szépen ellavírozgatnak, hogy majd semmit se tanítanak; ha mi vetjük szemükre a csekély sikert kész a mentség, hogy a horvát nyelv tanítása veszi igénybe minden idejüket, s a horvátokkal szemben meg bizonyosan azzal mentekeznek, hogy sok a magyar tananyag. S velünk szemben van olyan is a ki nemcsak azt kiabálja, hogy »ez Horvátország« mert hisz abban lehetne igaza is; de azt is kiabálja még hogy »Itt csakis a horvát nyelv jogos, s bennem a szellem is horvát, itt a magyar papok nem parancsolnak.« Mindezekért nem én jajdultam fel először, hanem az alsó-baranyai tanítói testület egyhangú határozata, nem én neveztem őket először árulóknak, hanem saját tiszttársaik. Csakhogy én még zárjel között azt is irtam, hogy j egyik (t. í. tanító) bigámiában él törvényes és törvénytelen nőt tart® : hát ezt miért nem cáfolja cikkíró ? Vagy egy akár községi akár felekezeti tanítóban a közerkölcsiség ily arculverését megengedhetőnek véli ? Vagy az ilyesmi szót se érdemel ? Avagy eltakarni-valónak tartja ? s a ki az ilyent felfedi, azt tűzzel-vassal kell megtámadni ? Bizony ismétlem, hogy a szlavóniai egyházak némelyikében éveken át hizlalva volt a bűn a közerkölcsiség rovására, még pedig az alesperes úr szeme előtt! S midőn 1885. áprilban én kiküldettem s az illető presbyterium ezért előttem panaszt emelt: erélyesen utasítottam az illetőt, hogy vagy tisztességesen nősüljön meg, vagy hagyja ott állomását, ő meg is nősült, de megtartotta előbbi bűnrészesét is s most bigámiában él, s a törvényes tisztes feleséggel barommódra bánik. S midőn a presbyteriumot figyelmeztettem, hogy miért nem tettek panaszt az alesperes úrnál, azt mondták: »panaszkodtunk már eleget, de az is pártolja.« így aztán természetesen semmire se mehettek causa non bona, patrocinio peior erit. Ha cikkíró azt állítja, hogy azok a tanítók a horvátországi