Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1887 (30. évfolyam, 1-52. szám)

1887-02-13 / 7. szám

Ritka értelem, az ész az a fajtája, mely szinte a lángész égető tüzében ragyog — erős jellem, mely az élet minden viszontagságai közt megáll a kötelesség útján — erkölcsi bátorság, mely semmi földi tekintetek által nem korlátoltatja, sem föltartóztatni nem engedi magát — vas akarat mellett gyöngéd szív, mely szeretni tud és áldozni szeretteiért, azonosítani magát velők —mély és meleg kedély, mely az elmésség és éle olykor érdes külseje s sziporkázó szikraesője alatt, hamarabb képes az ellágyulásra mint haragra vagy bosszutartásra, vijjogó sasnak látszik, holott galamb, melynek epéje sincs; s végre és mindezek koronájául a mélyen vallásos érzet, mely nemcsak hogy Istenre veti minden dolgát s az ő megtartásában bízik, hanem egészen Istenben él s magát, mint Isten lelkének egy kiszakadt része, az örökké élővel azonosítja: ime a gyöngyszemek, melyekből Dobos jellemének, szellemi ábrázatának különböző alakzatai képződnek, melyeket mindig feltalálunk, akár a papot, akár a szónokot vagy költőt, akár a kritikust, akár a hadakozót, akár a bölcs tanácsost, akár végre átalában az embert nézzük benne. íme, megrázom a kalejdoskopot s előttem áll a pap: a lelkipásztor és prédikátor, a lángnyelvű szónok, híveinek atyja, vezére — a legragyogóbb vonásokkal. A gyülekezetek, melyekben hosszú pályája alatt szolgált (igazán szolgált, mindeneknek 1) még őrzik emlékezetét s büszkességgel emlegetik, hogy Dobos egykor az ő papjok volt. Még visszhangoznak beszédei, az egykori pozsonyi országház ódon falai közt, melyekkel, mint országgyűlési prédikátor az ország legmagasabb intelligentiájához szólott s a nemzet vezéreinek tiszteletét megnyerte. De még élénkebben visszhangoznak az ezerek és ezerek szemeiben, kik a kömlődi, ó-budai, tótfalusi, péceli s végre itt e ceglédi gyülekezetben az ő ritka szónoki tehetségének arany termékeit hallgatták; a kik gyermekül szíveikbe véshették tanításait, ifjan irányt, férfi korukban erőt és bátorságot, aggkorukban vigasztalást meríthettek szavaiból. Prédikációi, melyeknek Írásában s átdolgozásában késő vénségében se fáradt ki, melyeknek csak kis része az, a mi közkincscsé vált a nyomtatásban. Hányszor szólt nagyok koporsója felett az egész országhoz! Hányszor fejtegette, egyszerű hívei körében s azoktól is felfoghatólag a legmagasabb igazságokat, mert a lángésznek sajátsága, hogy a táplálékot a gyönge gyermekeknek tej italában az erős érzelemnek kemény eledelben nyújtsa, s a templomi szónok legmagasb tulajdona, hogy e legegyügyüebbek is megértsék, a legműveltebbek is tanuljanak tőle s mindenek gyönyörködjenek beszédében. Mint papnak, lelkipásztornak jelességei közül még egy vonását nem mellőzhetem : hogy ő híveivel, gyülekezetével mindig azonosította magát; velők, érettök, bennök élt ; részt vett örömeikben, bajaikban; szenvedéseiket a magáévá tette, tudott sírni a sírókkal, örülni az örülőkkel. Szükség-e nektek mondanom ceglédiek ? Emlékezzetek rá, mikor a már 8o-hoz közeledő s az élet harcaiban eltörődött aggastyán, együtt érezve veletek, a ti százas küldöttségetek élére állt, hogy ama nagy bujdosót, az önkéntes száműzöttet, messze túl a haza határain, veletek együtt megtisztelje. De megrázom a kalejdoskopot: s ime a hatalmas és hadakozó, a ki nemcsak egyesek tévedéseivel és előítéleteivel, hanem sokszor a közvélemény és a világ áramlataival is szembeszállott: a ki írásban és szóval, mindenütt ostorozta a ferdeségeket, irtogatta a gyomokat; erős metsző késsel, a kritika késével vagdalta a fattyú hajtásokat; a ki, akár a gyülekezetben kellett valamely uralkodó bűnnel vagy rossz szokással szembe szállani, akár a tanácskozó teremben az álokoskodásokat, vagy a pártszenvedély sugallta téveszméket megdönteni, akár, hogy még többet mondjak, az egyház vagy a haza törvényes jogait *és igazait megtámadó hatalom szemébe megmondani az igazat: mindig helyt állott, soha vissza nem riadt, soha félre nem vonult; a ki készebb lett volna eleven szenet gyűjteni maga fejére, mint az igazságot elhallgatni, készebb (mert tanúja voltam annak is!) ledobni jegyzői tollát, mintsem leírja az Ítéletet, melyet igazságtalannak tartott. Bizony, hatalmas és hadakozó volt ő, és igen sokan jobban féltek az ő éles nyelvétől és hegyes tollától, mint az acél fegyverektől. S pedig miért ? rázzuk csak meg a kalejdoskopot, s ime előttünk áll a vén ember, gyermeteg kedélyével, a ki az eszmék csillagmagasságából, a villámokat rejtő fellegek közül, le tudott szállani a porban játszadozó gyermekekhez, hogy megtanítsa őket imádkozni és szeretni, s megtermékenyítse kedélyök világát a szent hajdankor történetével s jézusi példázataival; — és ismét előttünk áll a vén ember, egy másik alakjában, mint bölcs tanácsadó, mint biró a ki szívekbe, mint próféta, a ki jövendőkbe lát — s mint becsületes, kihez nem fér álnokság, sem rossz akarat ; a ki ha szúrós is, csak természetétől az, mint a rózsa, mely a tövisei által önkénytelenül s akaratlanul okozott karcolásokat gyönge leveleivel beköti, olajával me

ggyógyítja, édes illatával elfelejteti. Ime Dobos képe, a közre, a külvilágra való