Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1886 (29. évfolyam, 1-52. szám)

1886-02-07 / 6. szám

180 vallás, minden további jog nélkül, a mult történetéhez tartozik? Kérdezzük: mi a keresztyénség? Tiident vagy Dordrecht tana? A história azt feleli: nem! Vagy talán a biblia — avagy az ujtestamentom tana? Nem és újra nem 1 Mit gondolnak önök ? Ha valaki azt kérdezné a soJcratesi philosophiára vonatkozólag : neoplatonismus Plató tana az? Sokrates személyének dicsőítésében áll az? mit felelnének önök e kérdésre ? Bizonynyal semmit mást csak ezt : Sokrates philosophiája Sokrates philosphiája 1 Mi a keresztyén vallás? Mi volna más, mint már Lessing is megmondotta volt, mint Krisztus vallása, az a vallás, melyet Jézus maga tanitott, s életében és halálában megvalósított. És hol található fel ez a vallás? A bibliában? Az ujtestamentomban ? Hol? Ezt k'nyomozni a történeti kritika dolga, a história kritikáé, mely napjainkban, — sokkal inkább, mint bármikor ezelőtt — föladatául tűzte ki, hogy a történeti Jézust a lehető legtisztábban megismerje. Vájjon a históriai Jézus a zsidó-keresztyén gyülekezet Messiása-e, a ki eljövendő volt az időknek teljességében és eljövendő az időknek végén ? Isten fia-e a ki Pál szerint — szolgaságnak formáját ölté magára, hogy emberré lévén, a bűnt és halált legyőzze ? A negyedik evangelium »Logos«-sza-e, a ki szent volt küzdelem nélkül, ismerte az igazságot, a nélkül, hogy bölcsességben öregbedett volna ? Ezek — hangzik a felelet — csak Jézusról alkotott speculatiok. Kicsoda hát ő akkor? — kérdezzük mi. Erre a kritika a következőleg felel: O az, a ki a lelki szegényeket, a békességre igyekezőket a szelíd és alázatos szívűeket és a/okat a kik éhezik és szom juhozzák az igazságot — boldogoknak mondta ; Istent atyának nevezte és az Isten- és ember-szeretetet a törvény és próféták summájanak nyilvánította ; a ki a vallásnak erejét önmegtagadó szeretettel teljes életében mutatta meg és halálában az éle'nekoly nagy hatalmát mutatta föl, hogy az még a mi lelkeinkben is az örök élet és halhatatlanság előérzetét kelti föl. Mit tartanak önök erről a Jézusról ? Ez-e az, a ki eljövendő volt vagy mást várjunk ? íme még mi is elmondhatjuk az első tanítványokkal : »Kihez mennénk máshoz, Uram! örök életnek beszéde vagyon tenálad/« — és ezt a históriai kritikának köszönhetjük, a mely midőn az egyház Krisztusát glóriájától megfosztotta, ugyanakkor a történeti Jézust a legnagyobb hőssé koronázta, — kinél nagyobb soha nem lépett föl a vallás terén, a kit tehát mi is még mindig mint a hitnek legfőbb fejedelmét tisztelünk. íme az uj tudománynak gyümölcse, melyet a históriai kritikának köszönhetünk. A régi világ-nézlet elmúlt s vele együtt elenyészett mindaz, a mi ezen világnézletből az idők folyamán a keresztyénséggel összevegyült. Ha a hajdankor sok, igen sok szellemi productumának resultátumát kérdezzük, a felelet az lesz, hogy azok visszaszerezhetlenül örökre elvesztek ; a görögök és rómaiak természetnézlete, philosophiája megbukott, de ama názáreti férfiú által hirdetett evangelium fennmaradt és ma is a föld sava és az emberiség kovásza, mely azt a megromlástól megóvja. Ha valaki megütköznék azon, hogy az a tökéletesség, melyet másutt vártunk volna resultá'umvl, itt a história kö/.epett jelentkezik: annak meg kellene azon is ütköznie, hogy a görögök művészete >a művészet« és a Róma jogi elvei még ma is »a jog« legtökéletesebb kifejezéseinek tartatnak. Ez a genie hatalma 11 A görög művészetet és a római jogot, — melyek a középkorban teljesen ismeretlenek valának, s nél külözték az őket megillető tiszteletet, — újból méltányolni mint »a művészet« és »a jog« tiszta kifejezéseit: későbbi kor számára volt fenntartva ! Igy mi is dicsekedhetünk azzal, hogy csak a XIX ik század találta meg Krisztust, ugy abban az igaz alakjában, a mint őt sem Athanasius sem Luther nem ismerték, és még kevésbbé a későbbi dogmaticusok — habár sok tekintetben szakítottak is az ő szellemének gyümölcseiből. Hogy a históriai Krisztus ismerete- és méltánylásához én is járuljak valamivel, ezt akartam elérni a IV-ik evangéliumra vonatkozó megváltozott kritikámmal. Koíábban a theologia uralkodott az exegesis, majd pedig az exegesis a theologia fölött. Mi mind a kettőt souverein hatalomnak nyilvánítottuk. Az exegesis nem engedi már meg, hogy a negyedik evangéliumban olyan Krisztus-képet keressünk, melyben a psychologia az embert, a vallás pedig legfőbb példányképét lássa maga elé állítva. A dogmatika viszont elveti azokat a formákat, melyekben az igazság a negyedik evangéliumban k'fejeztetik. De vájjon a negyedik evangelium felől táplált illusiónkkal együtt elvesztettük-e a Krisztust is ? Es hát, a negyedik evangelium Krisztusa csakugyan az a Krisztusvolt-e, akiről azt mondták az emberek, hogy hisznek benne ? Nem kellett-e sokaknak, mint nekem magamnak is, — előbb sajat Krisztus-ideájukat belevinni a negyedik evangéliumba, hogy annak Krisztusát a magokévá tehessék ? János evangeliuma kritikájának éppen az a célja, hogy a históriai Jézust minél jobban megismerjük. És nem ez e a mi törekvésünk is ? Es ha ez a históriai Jézus, a kiről a három első evangelium kritikai vizsgálat után, tanúbizonyságot teszen, a mi világosságunk, a mi erősségünk s ránk nézve az élet kenyere : akkor nem meglehetősen közönyös-e a vallásos hitre nézve, hogy Jézus mind azt állitotta-e magáról vagy nem ? Megszünik-e a hegyi beszéd az örökéletnek beszédét intézni hozzánk, ha Péter nem mondta amaz ismeretes nyilatkozatát ? Megszűnik Jézus a par (xcellence tiszta lenni, ha tán nem mondotta volna is: »kicsoda győzhet meg engem bűnről ?« Nem tolmácsa többé a vallásos életnek, ha a természet örök törvényeit nem szegte is meg; nem egyetlen reménységünk-e életünkben és halálunkban, ha az ő teste nem támadott is föl a sirból? Én azt mondom : mindent elveszthetünk a tudomány által, de a Krisztust nem! s azért erre a kérdésre: »mást várjunk e?« teljes meggyőződéssel felelem mindenha: Nem 1 Mit tegyünk hat már most? Önök, uraim, azzal a szándékkal és eltökéléssel jöttek ide, hogy magokat a református egyház papi hivatalára előkészítsék. Vannak, kik nekünk (a modern theologusoknak. N. Zs.) azt tanácsolják, hogy hagyjuk el az egyházat. Két ok lehetséges, a mi erre indíthat bennünket: vagy ugy vélekedik valaki, hogy a vallás csak egy szép poézis és semmi egyébb — s ebben az esetben — magam is belátom — miért érezné valaki magát hivatva arra, hogy az embereknek mint valósa'got hirdesse azt, a mi csak az aesthetikai illusiók hónába tartozik ; vagy pedig fél a hitetlenség s a visszásságok ellen folytatandó küzdelemtől és ekképpen gyáva katonának bizonyítja magát. Képzeljék el önök, hogy Jézus és Pál és Luther is elhagyták volna elveiket, elmenekültek volna a küzdelem elől: mi lett volna akkor az emberi nemzetből ? Az ilyen megfutamodókra én nem mondok ítéletet, de az ellen a leghatározottabban tiltakozom, hogy futásukat azoknak rovására magyarázzák, a kik Isten erejében életüket az egyháznak akarják áldozni. De ellenfeleink más indító okot is emlegetnek: a tisztességet, a mely nekünk is azt parancsolná, hogy hagyjuk el azt az egyházat, a melynek tanaival nem értünk egyet. Mely tanaival ? kérdem én. Hol az a törvénykönyv, a melyben ezek a tanok meg vannak írva ? Az egyházi formulákban, melyeknek tartalmát, ugy a