Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1886 (29. évfolyam, 1-52. szám)

1886-12-12 / 50. szám

1655 PROTESTÁNS EGYHÁZI ÉS ISKOLAI LAP. 1656 1868. évi törvény akkor érte, midőn egyik elaggott tanítójának nyugdíjáról kelle gondoskodnia s így a tanerők szaporítására hiányzott ereje; de volt erre fontosabb indoka is. *A vallásban való oktatás úgyis a Jelekezet kezében maradván, városi és államsegélylyel az elemi oktatást a kor fokozott kívánalmainak színvonalára emelni és egy város gyermekeinek közös intézetben folyó oktatása által odahatni, hogy ök testvérekül tekintsék egymást, a felekezeti merev különváltság elválasztó falai pedig a polgári közszellem előtt leomoljanak: ez volt a magas cél, mely fontos elhatározásában az egyház előtt lebegett.« Magunk is a nézetben volnánk, mint bizonyára igen sok olvasónk, hogy a rozsnyói ev. egyház ez így megokolt lépése indokaiban nagyon felvilágosodott és humánus, de következményeiben veszedelmes lehet, miért is igen jó, ha ilyen lépéseknél a humanitás érzetét háttérbe szorítja a féltett jog érzete ; azonban mi, kik itt a viszonyokat ismerjük, hol Rozsnyó város polgári intelligentiája tisztán protestáns, hol az iskolaszék ily protestáns férfiakból áll s az iskola maga nem más, mint a régi prot. szellemben vezetett prot. erőkkel ellátott intézet, csakhogy más néven, nem látunk semmi veszedelmet e conversióban elemi iskoláinkra. Igaz, beállhat az eset, hogy idővel az iskolaszék megváltozik és pedig a prot. viszonyokra hátrányosan : akkor azonban az egyház fenntartott jogánál fogva, bármikor visszahuzódhatik régi szárnyai mögé, iskolái régi nevéhez. A másik dolog a főgymnásium állami segélye. E dolog most oly napirendű, hogy erre nézve a rozsnyói egyház indokolását felesleges volna ismételni. A mi az államsegély igénybevételére az egyes intézeteket rászorította, mindenütt egy és ugyanaz a baj. Elég itt annyi, hogy a főiskola itt is fenntartotta jogát bármely időben felbonthatni az állammal való szerződését, mi tehát a biztosíték mellett nem látunk az állami segélyben semmi veszedelmet főiskolánkra, már csak azért sem, mert azok közé tartozunk, kik az államsegély igénybevételét nem koldulásnak, hanem jogos követelésnek szempontjából fogjuk fel. Ennyi — a »Váz!at«-ból és »Vázlat«-ról. Visszatérve a jubileumi istenitiszteletre : az élénk hatást tett vázlatos történelem felolvasása után következett a gyülekezet 70 éven felüli tagjainak megáldása (2500 között mintegy 25 — 30) Ez az aktus tán a legmélyebb benyomást tette a szívekre, hiszen sok vészt vihart látott hívekhez, ősz apák s anyákhoz szólott a főpásztor ajakáról a tiszteletteljes, a szerető, az áldó szózat, megnyitva minden hallgató szívét a gyönyörűen alkalmazott szent írási idézetekkel, hogy a százak ajkának fohásza egy imává olvadjon össze, könyörögve az áldások Atyjahoz áldásáért. É méltó mozzanatot offertoriumi liturgia követte, melylyel és egy záró énekverssel a kegyeletes ünnep véget ért. Estve egyházi alapra műkedvelői előadás volt, mely 200 frton felül hozott tiszta eredményt. íme itt a letűnt ünnepély összevont képe. Eltűnődöm a multak nagy alakjain, nagy cselekedetein, nagy buzgóságán s nem tudok a feltoluló kérdésre feleletet találni: »Mit mondanak majd rólunk 100 év múlva ?« Mert kárhoztató Ítélete lenne az a történelemnek a mi fejünkre, ha a lapok, melyek a mi korunknak szólnak, benne üresen maradnának. Stromp László. Provokált válasz a „Szlavóniai csend-életre." *) Sajnálatomat kell kifejeznem a felett, hogy nagytiszteletű Nagy Ignác úrnak honn nem létemben érkezett cikkére eddig nem válaszolhattam, mivel alig is hihettem, hogy b. e. főesperes úr által már egyszer agyon hallgattatván, kedve lehetne ily cikk megírására, hanem ha megszokott irói viszketegsége folytán. A »Prot. egyh. és isk. lap« 44. számában N. I. kolkedi lelkész úr tollából »Szlavóniai csendélet* cím alatt egy cikk jelent meg, melyben nemcsak egy hivatását jól felfogó s dicséretes szorgalommal működő szerény tanítói testület, nemcsak az alsó-baranyai egyházmegyének alesperese, hanem az egés/. egyházmegye kormányzó testülete — sőt az egyházkerület tisztviselői is élesen támadtatnak meg — kötelességmulasztással, hivatalos tisztökbeni hanyagsággal, hazajlatlansággal, sőt hazaárulás súlyos bűnével vád oltatván említett cikkíró által. Mi indíthatta őt e súlyos vád emelésére ? Szokott irói viszketegsége-e vagy az igazság bátor, nyilt feltárása ? e kérdést teheti föl e lap igen tisztelt olvasó közönsége ; de kiegészítő választ e kérdésre csak mi adhatunk, kik igen jól ismerjük cikkírót, s tudjuk, hogy ő az az ember, ki képes ott, hol családi érdekről van szó, hol egy családtag gyengesége elpalástolásának szüksége forog fenn, saját hite s meggyőződése ellenére irni, sőt másokat bűnbakul felállítani, ez majd válaszom folytán fog kiviláglani. Most egyelőre csak annyit jegyzek meg N. I. úrnak figyelmeztetésül, hogy az igazság tagadója, ferdítője — még ha palást takarja is — rossz vezetője az emberiségnek. De vegyük rendre a vádakat s nézzük, mennyiben igazak. »A mult tavaszon szerencsés voltam a visitacio egyik tagja lehetni, borzadálylyal láttuk, hogy a jó magyar névre keresztelt gyermekektől elvették még a keresztneveiket is, István, Sándor, János stb. lett Stipa, Skender, Ivan stb. A tankönyv horvát, a térképek, földgömb horvát stb. szóval horvatizálnak erősen, és a mit megbírtak őrizni az ősök sokkal nehezebb időkben, azt el akarják prédálni az utódok, értem a szlavóniai tanítókat, könnyelműen és vakmerően.« Azt mondja cikke folyamán, »nagyon érzem a kétszer leirt mondat súlyát.« Bizony érezheti is. Nincs időm, de meg e lap szűk tere sem engedi meg, hogy én itt államjogi dissertatiot tartsak. Minden a két ország (Magyar és Horvát) egymáshoz való jogi viszonyait ismerő okos fő tudja azt, hogy az 1867-iki kiegyezésben Horvátország az iskolaügyben autonom jogot nyert, mint ilyen joggal megkívánhatja, hogy a Horvátország kebelében létező iskolákban a horvát mint közigazgatási nyelv taníttassák (ezt a jogot baranya-bácsi egyházmegye gyűlése is elismerte, mert az 1879-ki egyházmegyei gyűlés a hozzá olyan okból folyamodó szlavóniai tanítóknak, hogy ők kényteleníttetnek a horvát nyelvet is tanítani, ezen határozatot hozta: »alkalmazkodjanak minden tekintetben a horvátországi iskolai törvényekhez«); de dicséretére legyen mondva a horvát kormánynak, ezentúl semmit sem kiván: hiszen mai napság iskoláinkban magyar ének, magyar ima, magyar olvasás, magyar irás és számolás a Filó ker. kátéja, a dunamelléki kerület által kiadott tankönyvekből tanult tananyagok magya rul hangzanak s hangzottak fel akkor is kétségen kívül, midőn N. I. úr szerencsés lehetett, mint a visitatió egyik szerény tagja a szlavóniai népiskolákban a tanítást meg*) Egyenes fölkérésre közöljük »szóról szóra, mint irva van.* Szerk. 100*