Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1886 (29. évfolyam, 1-52. szám)

1886-12-12 / 50. szám

1025 PROTESTÁNS EGYHÁZI ÉS ISKOLAI LAP. 1579 bölcsesség szavát és mondják: »Jertek ! egyetek a kenyérből és igyatok a borból, melyet én kevertem!« Ugyanaz a munkakör vár reánk, melyben előbb helyet és időt találtunk a vétkezésre; a kényelemnek ugyanazon órái és az életnek ugyanazon kényelmes útjai. Minden marad a régi. A világ az maradt, a mi volt és a mi leginkább keserít, az, hogy még saját magunkban is sok maradt a régiből. »A lélek — valóban — kész, de a test erőtelen,* erőtlenebb, mint valaha. Az még mindig test. Az még mindig alkalmas a »világ« ajándékainak befogadására, megelégszik a világ utaival és unszol, hogy haszontalan dolog a mi utunkon járni, hogy nem nagyon bűnös azt tenni, mit természetünk parancsol, mit körülményeink nemcsak megengednek, hanem egyenesen bevezetnek. Azoknak, kik kevéssel bírnak, keveset kell elrejteni a tolvajok szemei elől; de a kinek reménye kevés, félelme is kevés. A meggyaláztatás félelme nem talál helyet szívünkben, míg a tisztaság érzete be nem vezette azt. Kis dolognak tetszett kockáztatni minden kísértést, mielőtt tapasztaltuk Isten jóakaratának békéjét és örömét ; de most, midőn már megízleltük jóságát és élvezzük az ő kegyét, melyet szabad tetszésből, választott vagyonúnknak tarthatunk: most nagyon kényes dolog a kísértések tengerén kalandozni, melyek közül egyik vagy másik kikerülhetetlenül tőrbe ejti lelkünket és ott hagy az Isten nem tetszésének súlya alatt. Nem szándékom többé vétkezni, jelenleg nem tudok olyat, mi bun volna, de azért vájjon biztos vagyok-e én ? Vagy nem történt e meg velem gyakran, hogy midőn legkevésbbé vártam, leghatalmasabban megjelent a bűn ? 1 A szabadakaratból való vétkezés mellett, nem vétkeztem-e tudatlanságból, gyengeségből és meglepetésből avagy szokásból ? Nem vétkeztem-e, midőn a bűnöknek egész halmazával ta'álkoztam és a sok nehézség által kitéríttettem az útból annyira, hogy félek abba ismét visszahelyeztetni ? Vagy akarok-e inkább imádkozni: »Ne vígy minket a kísértetbe, de szabadíts meg a gonosztól?!* Lehet úgy használni e szavakat, mint határozottan két külön kérést; de a mint itt állanak, határozott öszszeköttetésben vannak és egy kettős-kérést alkotnak. Az egész dolognak pedig az az értelme, a mit Jakab apostol mond: »Minden ember pedig kísértetik, mikor az ő tulajdon kívánságától elvonattatik és megcsalattatik. Annakutánna a kívánság, minekutánna fogadott, szüli a bűnt; a bűn pedig, minekutánna véghez megyen, nemz halált.* Tehát a gonosz kívánság az, mi kísértetbe visz és annakutánna szüli a bűnt ; a bűnnek pedig oly biztos és kikerülhetlen következménye a halál, mint a mérgezett levegőbe elzárt állat halála. De ha bennünk van a bűn, hogyan fog egy negatív kérés gyógyítást eszközölni ? Hogyan fogja bizonyos kü'ső dolgoknak csupán távolléte megsemmisíteni a gonoszt, melynek élete bennünk van? Úgy, ha elvonjuk a táplálékot, a melytől a bűn élete függ. A tűznek táplálékra van szüksége, ha kialudni nem akar ; pis'oghat még egy ideig, de ki kell aludnia, ha nem élesztetik. Igy vagyunk a gonosz hajlamokkal és kívánságokkal. Ne adj azoknak alkalmat, ne szolgáltass tárgyat azoknak sem értelmeddel, sem képzeleteddel, hogy ne érvényesülhessenek: bizonyára meg fognak semmisülni. Ez a gonosztól való megszabadítás külső nagy értelme. Plántálj egy fát gondosan, adj meg annak minden lehetőséget az előmenetelre : nőni fog és gyümölcsözni »neme szerint.* Ep így kívánságaink tap'álékot találnak »a világa-bán; bűnné érlelődnek és ha'ált hoznak, ha meg nem akadályoztatnak. És ezért imádkoznunk kell Istenhez, hogy ne engedjen táplálékot a mi »testi* kívánságainknak, hanem úgy rendezze körülményeinket, hogy a lehető legkevesebb kísértésünk legyen a bűnre, hogy o!y állapotba helyeztessünk, melyben kevés alkalmunk legyen vétkezni szerető hajlamaink erősítésére. Itt jobb belátásunk tapasztalata felfegyverkezik a »tagok törvénye* ellen. Elővigyázókká leszünk magunk iránt. Az első kérdés, mely ezen kérést illetőleg több emberben keletkezik, ez : van-e valami valószínűség arra nézve, hogy Isten minket kísértetbe visz, vagy miért imádkozunk, hogy ne vigyen ? Nem mondatott-e meg, hogy Isten a mint meg nem kisérthető, azonképen ő sem kisért senkit ? De nem azért használjuk e kérést, mintha feltennők, hogy Isten valamikor a gonosz pártján áll és kecsegtet a bűnre : ez több volna valamivel, mint a »ne vígy minket kísértetbe.« A mit Isten gyakran tesz és a mit Ábrahám, Jób és különösen Jézus esetében tett, az, hogy nagyon kritikus helyzetbe állít valakit, oly körülmények közé viszi élete folyamán, midőn a vétkezés igen könnyű, a nem vétkezés igen nehéz. Azt olvassuk, hogy a szellem volt az, mely »vivé Jézust a pusztába, hogy megkísértetnék az ördögtől.* Nagyon tanulságos kijelentés, mely ez egy esetről valamennyi hasonfajtájára következtetést enged. Az emberi természet a kísértésre alkalmas teremtettségével, arra való fogékonyságával és azt élvezni tudó voltával; az isteni természet, mely úgy rendezi a körülményeket, hogy helyet enged a kísértéseknek : mind közreműködnek, hogy bűnre csábítsanak. Mert a »gonosz«-nak az a megkülönböztető jellemvonása, hogy azt kivánja, hogy minden kísértésnek bűn legyen az eredménye. Urunk épen akkor esett át a kisértésen, midőn tanítványainak ez imát adta. Megemlékezett, mibe került az neki ; szent természete mily erővel hajtatott a bűn felé és igen jól tudta, hogy ha tanítványai hasonló helyzetbe állíttatnának : az eredmény elesés lenne győzelem helyett. O az, ki legjobban tudja, mi az a kísértés és ő az, ki legsikeresebben legyőzte azt. O tanít ez imára: »Ne vígy minket kísértetbe.« Ez lett az ő imája, midőn belépett ama mindenek felett legnagyobb kísértésbe: »Atyám, ha lehetséges, múljék el tőlem e keserű pohár.« És hogyan van az, hogy Jézus leikét remegni látjuk a kísértés láttára, míg mi vitézkedünk félelem nélkül, sőt önbizottan. Ő tudja, mi a gonosz hatalma és ismeri a bűn ördögét. És az, a kiben csak egy kis rész is van a Krisztus szelleméből, ki mindenek felett az »atya« nem tetszésétől fél, nem fog abban a meggyőződésben élni, hogy a »sátán* vagy ívilág* minden kísértésein diadalmaskodni fog, hanem imádkozni fog Istenhez, hogy úgy irányítsa az ő élet útját, hogy megmenekülhessen azon kísértésektől, melyeknek másokban oly szomorú áldozatait látja. Nem fogja megváltoztatni a kérést: »Segíts, midőn kisértetünk, * hanem saját gyengeségének tudatában inkább kikerülni kivánja a kísértést, mint megváltoztatva a kérést, győzedelmeskedni a kísértésen. És ez egy második kérdést támaszt itt: Imádkozhatom-e reménységgel, midőn látom, hogy az élet sem egyébb, mint a kísértések egész láncolata ? Nem kell-e találkoznunk kísértésekkel, akár megkövetjük azokat, akár nem ? Van-e e földön oly ember, ki meg ne kisértetett. Van-e olyan életpálya, mely egészen ment a bűnre való csábítástól ? Van-e valami pálya, melyen nincs szükségünk őrködésre, kitartásra és a lélek fájdalmas megbánására ? »Ne vígy minket kísértetbe*, minő feleletet várok én erre? Van-e valami foglalkozás, melyben a hiba nem indít zúgolódásra, a kár az Isten feledésére? Igen jól tudjuk a feleletet ezen feltett kérdé-