Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1886 (29. évfolyam, 1-52. szám)

1886-11-21 / 47. szám

1029 ' PROTESTÁNS EGYHÁZI ÉS ISKOLAI LAP. 560 zetnek egyes és ritkán előforduló esetekben egyenes érdekévé válhat, hogy akár természeti, akár szellemi és erkölcsi föltűnő fogyatkozásban szenvedő lelkészei a gyülekezeti szolgálat alól törvényes vizsgálat vagy önkénytes lemondás alapján felmentessenek. A ^ hivatalra képtelenné vált* ilyen lelkipásztorok számára már elvitázhatatlanul szükség van nyugdíj-intézetre. Szükséges ez az egyház szempontjából, hogy a ^hivatalra képtelen4

hivatalnokok ne veszélyeztessék az egyház nagy céljait ; de szükség van az ily szerencsétlenségre jutott tehetetlenekre való tekintetből is, hogy ne kényszerüljenek az utcára vagy ne szoruljanak volt gyülekezetüknek sokszor nagyon szűkmarkú gyámolítására. Eddig a ^hivatalra képtelenné vált* lelkészszel nagyon meg volt akadva az egyházi hatóság. Vagy szemet kellett hunynia sokszor botrányos fogyatkozásai előtt, mert nem dobhatta az utcára oly hivatalnokát, kit a gyülekezet életfogytiglan választott s ez esetben végig kellett hallgatni az elégedetlen gyülekezet folyton megújuló panaszait, sőt a közbotrány elkerülése végett nem egyszer erkölcsi tekintély-szavával elhallgattatni a ki-kitörő elégületlenséget ; vagy a hivatalképtelenség kimondásával a tehetetlenné vált szegény szolgát a gyülekezetnek sokszor panaszos alamizsnájára szorítani. Én azt hiszem, hogy a zsinati atyáknak az ily szomorú állapotok megszüntetése lebegett szemeik előtt, midőn a törvény hivatok pontjában y

a hivatalra képtelenné vált lelkipásztorok számára* a közalap segítségével nyugdíj-intézet alkotását elrendelték. A törvény rendelkezésének másik ága, mely ya lelkészek özvegyeinek és árváinak* szintén y

nyugdíj-intézet alkotását* parancsolja, (a ,nyugdíj-intézet* szó helytelen alkalmazásától eltekintve) ha a >nyugdíj-intézet* helyett ^ám-intézet^et teszünk, elég világosan azt tartalmazza, a mit belőle az eredeti javaslat készítői kiolvastak és tervezetükbe befoglaltak. Ehhez tehát nincs szavam az >értelmezés* szempontjából. De annál szükségesebb volt a törvény parancsának első ágát egy kissé szellőztetni, minthogy az eredeti javaslat nyugdíj-intézete minden elaggott lelkész számára mintegy ^kényszer-nyugdíjazás^-t helyezett kilátásba ; s tennem kellett ezt azért is, mert a menynyire én a kérdés hírlapi és gyűlési tárgyalásait figyelemmel kisértem, a javaslat ezen gyengéjére, hogy t. i. abban az egyházi törvény által nem rendelt,, söt helyes értelmezés szerint meg sem engedett alkotásról van szó, még eddig senki rá sem mutatott. A mint a mondottakból látható, ha a törvény intentiójának, az egyház és az egyházi hivatalnokok jól felfogott érdekeinek megfelelő intézményt akarunk létesíteni, akkor annak egy egységes nyugdíj- és gyám-intézetnek kell lennie, mely felölelje mind a ^képtelenné vált* hivatalnokok nyugdíjazását, mind a lelkészek özvegyeinek és árváinak gyámolítását. Harmadik észrevételem az intézethez való hozzájárulásra szól. A javaslat az intézet alapjául részint a közalap által adandó évi segélyt, részint a tagok évi járulékát és a belépéskor fizetendő illetményt jelöli ki; és ezek helyes alapok is, csakhogy egyfelől nem elégségesek, másfelől az intézet fenntartásának egy igen lényeges tényezőjét mellőzik. Nem elégségesek, mert mint a tervezet is kilátásba helyezi, ezen alapokból viszonylag oly csekély bevétele lesz az intézetnek, hogy csak ioo frtot adhat egy özvegynek, a mi bizony édes kevés, alig több a semminél. De tekinteten kívül hagyja a gyámintézet fenntartására első sorban hivatott, sőt kötelezett tényezőt: a hivatalt fenntartó testületeket. Isten és világ előtt az a belső törvénye minden ilyféle intézetnek, hogy ne csupán az érdekelt egyén rakosgassa össze tehetetlen korának vagy árvaságra jutandó családjának a gyámolító filléreket, hanem azon testület is járuljon a munkaképtelen hivatalnoknak és hátramaradt családjának fölsegéléséhez, mely a volt munkás szolgálatát élvezte. Én nagy súlyt fektetek e kérdésre mind elvi, mind gyakorlati szempontból. Elvileg azért, mert egyházi testületünk egyik szégyenének tartom azt az eddigi eljárást, hogy elhalt hivatalnokának, papjának vagy tanárának családját legtöbb esetben könyörtelenül az utcára dobta s mindössze a kegyév ismeretes intézményével enyhítette nem humánus eljárását. Bizony nem nagy dicséretére válik hatóságunknak, hogy míg körülötte az állam, a magántársulatok s még az egyesek is nyűg- és gyám-intézetek által enyhítik a munkaképtelenség és elárvulás úgy is elég szomorú állapotát: addig az egyház a humanismus e hivatásszerű ápolója tétlenül elnézi, hogy különben is elég szegényesen javadalmozott hivatalnokainak özvegyei és árvái minden gyámolítás nélkül, legtöbbször a legnagyobb nyomorúságba jussanak ! Ideje már, hogy e szégyenletes állapot megszüntetésére maguk a fenntartó-testületek is áldozzanak valamit! — Gyakorlati szempontból azon közelfekvő egyetemes érdekből sürgetem a testületek hozzájárulását, mert ez által, ha csak annyit fizetnének is, mint egyes hivatalnokaik, az intézet jövedelme és a segélyezettek jutaléka csaknem kétszeresre volna emelhető. Többi észrevételeim oly természetűek volnának, melyek részint a lapok hasábjain, részint az egyházhatósági gyűlések tanácskozásaiban már mások felszólalásaiban nyilvánosságra jutottak. Ezeket tehát mint ismereteseket csak rövid kérés alakjába