Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1886 (29. évfolyam, 1-52. szám)

1886-11-07 / 45. szám

1423 rad annyi igaz gyöngy és annyi nemes mag, mely lelkünket megnyugtatni képes és mindaddig igazság leend, míg az emberek vágyakkal, reményekkel vannak felruházva, míg nemcsak hideg eszük, de magasztosan érző szívük is leszen. Érleljük e magvakat szívünk melegén, neveljük és tisztítsuk értelmünk világánál; legyen az evengélium egy kőszál, mely a vélemények tengerében emelkedik, melyet egy-egy iszonyú hullám elseperni kész, de rendületlenül megáll és rajta örömest megpihen olykor a dacos hajós is, ki a viharok hátán szeret nyargalászni. Ne féltsétek az egyházat addig, míg a reformátorok szabad lelke vezérli, míg az ő szellemük lesz a mi napunk, mely folyton világít és melegít, és ha egy időre elfödi is a sötét felhő, de fényes arca áttörve a fátyolt, annál szebben s gyönyörűbben ragyog. Pap Zsigmond. KÖNYVISMERTETÉS. Imakönyv. Hétköznapi, bűnbánati és alkalmi imák templomi használatra. Irta Bovsotli József volt simonii ref. pap. Átnézte és sajtó alá rendezte Mitrovics Gyula ref. hittanár s főiskolai lelkész Sárospatakon. Sárospatak, 1886. 11 ív. Az elköltözött lelkésznek, a nagynevű imairónak, a természet gyengéd lelkű s ihletett barátjának sírjára rakott fészket az a fecskepár, a mely még őszkor, mikor elment, ott a simonii parochia előszobájában épített fészkét reábízta az áldott lelkű ősz lakó gondviselésére; de a mely aztán tavaszra már visszatértekor nem jól érezte ott magát, mert a jó háziúr közben elköltözött egy jobb hazába, üresen hagyva a házat s gondozatlanul a kicsiny fészket. A fecske azonban nem azért az »Isten madárkája,« hogy fel ne kereste volna sírlakában az Istennek kedvelt emberét. Kiment hát a temetőbe s oda épített puha pehely fészket, hol az Úr szolgája nyugossza csendes álmát.*) — Midőn az elhúnyt lelkész posthumus imakönyvét megkaptam: úgy tetszett nekem, mintha ez a sírjára fészkelt fecskepár hozott volna el arról néhány friss örökzöld levelet, hogy életet hirdessenek ezek a halálból is. Ide hozták, én meg hadd fűzzem oda a kegyelet koszorújához! Míg a leveleket végig nézegettem s leolvastam azok rúnáit: egy egész életnek története folyt le előttem. Egy a maga híveivel együtt érző, együtt gondolkozó, azoknak minden dolgaiban résztvevő, a terhekben s bajokban osztozkodó, az örömben együtt vigadó hűséges lelkipásztoruk élete elevenedett meg lelkemben. Míg itt élt, járt, munkálkodott, nem ismertem : de most kitárva van előttem élete. Látom a hű pásztort, a mint reggelenként és esténként begyűjti nyáját az Úr templomába, hogy hálát adjon az éjnek vigyázásáért s megköszönje a napot, »melyre im felvirradott, a sugárt és harmatot, a szellőt és illatot* — és kérje, hogy az éj homályában őrködjék megint az Úr kegyelme kicsinyeken és nagyokon. Ö maga is, hívei is jól érzik magukat e földön. Ha nyugtalanítja, bántja is őket gyarlóságuknak s bűnösségüknek érzete, ez is csak azért bántja, mert az a jó Isten meg oly igen jó, oly igen tökéletes, oly nagyon hatalmas és nem azért, mintha szívük legmélyében volna ott a Pál apostol »tövise,« mely folyton sebzené őket. Imádkozniok jól esik nekik, mert »mint csecsemő édes anyja keblén elhagyja a sírást, úgy marad el, úgy könnyül meg az élet terhe rajtuk az Úrban vetett *) Ezt, mint tényt beszéli Osváth István a Sárosp. lapokban. K. B. hitben s az ő végetlen szeretetében®; (7. 1.) ; vagy azért, mert azt érzik: »gyenge nádszálak vagyunk mi; hozzád ragaszkodva, hozzád fonódva, mint kúszó inda az erős fatörzshöz, lehetünk csak erősek, lehetünk csak biztosítva az élet viharai ellen.« (89. 1.) Istenben vetett hitükkel birtokukban aztán büszke önérzettel mondják el együtt: »És midőn reád s mindenható felséges voltodra gondolunk, látjuk és elevenen érezzük, óh mi Istenünk azt is, hogy közvetlen utánad mienk e földön az első hely s nekünk jutott a legjobb sors minden élő valók között; nekünk, mert minket tevéi úrrá kezed minden munkáin s kisebbeknek teremtél bár az angyaloknál, de tisztességgel, dicsőséggel ékítettél fel* (23. 1.). Összegyűlnek, hogy énekben és imában egyaránt dicshymnusokat zengjenek, mert hisz az Urat csak dicséret illeti és nem birálat s Ó nagyon jól tudja, hogy az övéi mi nélkül szűkölködnek és úgyis csak azt adja meg, mit az ő bölcsessége jónak lát; de azt aztán megadja mind ; a mit nem ad, az bizonyosan nem is volna jó az embernek. Néha elbölcselkednek, de nem mintha kétkedve kutatnának a mindenség Urának léte után, hanem csak azért kérdezősködik, hogy annál nagyobb triumphussal tehessenek vallást őszinte hitükről. Az első heti péntekesti imában kérdik: »Ki irá fel szent nevedet közöttünk, hogy mi minden reggel és este imádásodra gyülünk össze szent templomodban, vagy elzárkózva magános kamaránkban hozzád imádkozzunk ? Ki mondta meg nekünk, ki adta tudtunkra, hogy te vagy a mi Istenünk ? Ki adta értenünk, hogy mi a te kezed csinálmánya vagyunk ? Ki mondta meg nekünk, hogy atyai bölcs gondviselésed nélkül nem élhetünk egy pillanatig sem?* S erre diadalmasan felelik: »Szívünk mélyebb érzései, elménk magasabb gondolatai jelentik meg nekünk mindezeket és szamtalan csodásabbnál csodásabb dolgokat* stb. (24. 1.). Nekik positiv kijelentésre, mely sokképen és sok ízben szóllott az atyáknak a próféták s végül legtökéletesebben a Jézus által s mely szól a természet világában, nincs is szükségük. Néhol azonban megszólal egy-egy hang, mely onnan a szívek legfenekéről szakad fel : »de profund;

s« kiált a pásztor, nem, a pap gyülekezete nevében : »Öntudatra öneszméletre ébredve s önmagunkat porig alázva kellene napról-napra számolnunk az élettel. Oh ! de mi lehetne a mi számadásunk ? mi más lehetne az, mint emberi gyarlóságok, erőtlenségek és bűnök sorozata?!* (27. 1.); vagy a IV". bűnbánati imában, mely a teljes megadás hangján szól (100. 1.) Itt-ott a papot elragadja a szónok s híveit a frázisok és floskulusok regiójába ragadja a helyett, hogy a mennybe vezetné ; így pl. az I ső bűnbánati imában; vagy oda viszi őket a hétköznapi morál terére, mikor így imádkozik : »Nem kérünk mi, Uram ! nem kérünk mi tőled nagy gazdagságot, nem kincseket; csak azt kérjük, azért esedezünk : táplálj minket hozzánk illendő eledellel, hogy megelégedvén meg ne tagadjunk tégedet s felettébb való szegénységgel küzdve, ne tévedjünk akaratlanul, emberi gyarlóságból is, a bűn és vétkes cselekedetek útjára.* (82. 1.). A való életben igaz, hogy »paupertas« stb. ; de imádkozni így még sem lehet! Valamint nem lehet Illés tüzét kérnünk alá a mennyből nekünk, kikben másnemű szellem lakozik, mert különben isteni Mesterünk nekünk is azt mondhatja: »Nem tudjátok minémű lélek vagyon ti bennetek® ; a mint itt így imádkozik az ó-év estején : »vannak hontalanból lett, honi szabadságot nyert gyermekei (t. i. a hazának), kik helyenként időnként zavarták, zavarják az áldott testvéri békét* stb.. . : »add meg kezök gonosz munkáját, álnokságuk jutalmát; verd meg úgy, hogy fájjon nekik * (172. 1).