Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1886 (29. évfolyam, 1-52. szám)

1886-10-24 / 43. szám

1355 1356 Ugyanez az elv áll érvényben az egyháznál is, mint iskolátfenntartó testületnél. Az iskola megmarad »az egyház testéhez tartozónak teljes egészében;* mint az előtt, ügy ezután is az egyház »veteményes kertje« marad — nem a lelkésznek — hanem az egyháznak; megmarad az egyházi szervezeten belül az egyház hatósága alatt is. Azonban — nehogy az »egyház* alárendeltségi viszonyba kerüljön az állam közegeivel szemben : — ugyanazért az egyház saját közegét (a presbyteriumot) szükséges, hogy iskolai igazgatóságnak vagy iskolai tanácsnak jelentse ki, melyet aztán egyenesen alárendel a kir. tanfelügyelőnek, ki ezen iskolai közeg által lép összeköttetésbe a hatósága alatti iskolával. És hogy még az a subtilitás se veszélyeztesse a felekezeti, az egyházi önállóságot és szabadságot, mely abban nyilvánul, hogy a szabad egyház lelkésze egyúttal elnöke is a presbyteriumnak: okvetetlenül szükséges — még pedig az egyház szabadsága érdekében — hogy a lelkész a kir. tanfelügyelőjének semmiféle cím alatt ne legyen alárendeltje s ez okból az iskolai tanács vagy igazgatóság elnöke az iskola rektora legyen, a mi egyúttal az iskola szakszerű vezetése és önállósítása érdekeinek is megjelel. Ez volna tehát az a »mesgye,« mely az iskola és a szabad egyház kebelében fel volna állítandó ; ez azon »modus vivendi,* mely megszünteti még a jogcímet is arra, hogy az állam intézkedjék »felekezeti* ügyben. Mert nem a felekezet hatósága, hanem a felekezet megbízottja lépne egyenes összeköttetésbe az iskolai administratio közegeivel. (Vége köv.) Rill Jószef. KÖNYVISMERTETÉS. Israel népének története Jeruzsálem második pusztulásáig. Irta J. Wellhausen. Fordította Kardos Albert. Budapest. Az Athenaeum r. társ. kiadása. 1886. Ara 80 kr. 164 lap 16-adrét. Az előttünk levő munka az Athenaeum részvénytársaság által kiadott ^Történeti kézikönyvek« 13-ik kötete. »Maguk e könyvek* — a mint ezt a kiadó tarsulat, jelzi »első sorban a felserdült ifjúság szükségét tartják szem előtt; de minden művelt ember, kit munkaköre nagyobb szabású szakmunkák olvasására nem utal, vagy kinek arra ideje nincsen, élvezettel fogja átlapozgatni e szellemes módon irt vázlatokat* stb. Ezekben tehát meg van jelölve a kör, a melynek számára a »történeti kézikönyvek« kiadatnak; t. i. a felserdült ifjúság és a laicus nagy közönség ez. S ha e kört tartjuk szem előtt, akkor eleve is nagyon szerencsétlen választásnak kell mondanunk Wellhausen eme kis compendiumának lefordíttatását és kiadását. Sem a » kézikönyvek* szerkesztőinek, sem a fordítónak nem volt elég érzéke ahhoz, hogy mit, mennyit és hogyan lehet a felserdült ifjúság és a laicus olvasó nagy közönség elé adni az újabb bibliai kritika eredményeiből, a melynek, — mint forditó helyesen jegyzi meg, — összefoglalása e történeti művecske: mert ha lett volna, nem adták volna ki Wellhausen munkáját. De hogy félre ne értessem, sietek megjegyezni, hogy nem Wellhausen művének, mint ilyennek s mint az övének kiadása ellen van kifogásom, -— bár az ő történeti felfogását sem osztom mindenben, — hanem az ellen, hogy annak az olvasó közönségnek szánt vállalatban adatott ki. Egyfelől azért, mert még »sub judice lis est*, hogy vájjon mik tekinthetők csakugyan az újabb bibliai kritika eredményeinek, mert Keil és Delitzsch, Zöckler és más u. n. bibliai orthodoxok kutatásai is méltán számíttathatnak ez eredmények közé, pedig azok egészen más jellegűek, mint a Wellhausen és társaiéi ; másfelől meg azért, mert a modern theologia nézeteire, gondolataira nézve is áll az, a mit Kölcsey a helikoni forrás vizéből való élvezésre vonatkozólag mondott: »A helikoni forrásból, vagy sokat igyál, vagy meg se izleld. Itt a mértékletes ital elkábít s csak akkor adja józanságodat vissza, ha bőven lakomázol*. Vagyis alkalmazva ezt ide: a modern theologia gondolatainak, a újabb bibliai kritika eredményeinek csak mint a régi u. n. orthodox felfogás negatiojának compediumszerű közlése igen is szolgálhat arra, hogy a korunkat amúgyis jellemző kegyelet nélküli, minden szentet leromboló szellemnek adjon eszközt a kezébe pusztító munkája kiviteléhez ; de egyáltalában arra nem, hogy a mig a régit lerontja, annak helyébe valami újat építsen. Ezzel az újat erővel a modern theologia csak a maga egész rendszerében, tisztán történeti alapokra fektetett criticismusában, bibliai és lélektani kutatásokra felépült dogmatícájában és erkölcstanában s pragmaticus történetírásában bír. De ha nem tesz egyebet, mint csak annyit, hogy levonja a mult képeiről 'azt a saisi fátylat, melyet azokra a régiség s a kegye'et vont és letörli a régmúlt nagy alakjairól azokat a vonásokat, melyek őket szinte emberfelettiekké tették a közfelfogásban s illetve őket oly közel szállítja le hozzánk, hogy a homályban megnőtt alakjaik a mienkhez hasonlóvá törpülnek ; ha az isteni vezetés okszerűsége helyett pusztán az ész pragmatismusát, az események kérlelhetlen logikáját viszi be a történetbe, a mint azt Wellhausen teszi sok helyütt e munkájában: akkor elkábít csak, a kegyelet nemes érzését kitépi s ezzel egy nagy kincstől rabolja meg a szívet. Az észnek lidércfényszerű tüzével némi világot gyújt ugyan; de az egész lelket a köznapiság mocsárjába vezeti s az aztán ott is sülyed el. Ezért félnék a Wellhausen és társai munkáinak a serdültebb ifjúság és a laicus nagy közönség kezeibe való adásától. De maga Wellhausen sem ezeknek szánta művét, hanem bibliai tudósoknak, tanult theologusoknak, ép úgy, mint a »Skizzen und Vorarbeiten« 2-ik kötetét a »Composition des Hexateuchs«-t is. Kinek jutna eszébe ezt tárni a nagy publicum elé ? 1 Azután meg itt nem a római, nem a görög vagy perzsa, avagy arab nép történetéről, hanem az izrael népéről van szó, melynek történetéhez egyedüli forrás a biblia, a mely szent könyvünk s a mely isteni kijelentést tartalmaz. A fenntebb emiitett népekről lehet írni minden kegyelet és vallásos érzés megsértése nélkül bármit; de nem lehet Izrael népéről, mert annak története, épen miután az specialiter vallásos történet, úgy ö sze van forrva közönségünk vallási köztudatával, hogy itt egyenesen mágánák a valasosság lerontásának veszélye nélkül nem lehet a történetnek csak skelettjét adni, azt a csontvázat, a melyet meghagy a modern bibliai kritika. Most már, ha azoknak a bibliai történeteknek, melyeket gyermekkorától fogva valóknak tekintett a közönség és »felserdült ifjúság, * egyszerre megtagadjuk történeti igazságát, elvesszük azok varázsát: vájjon e történetekkel együtt a csak kézzelfoghatóban hivő, a dolgok mélyére hatolni nem szerető nagy közönség nem veti-e majd el magát a kijelentést is ? úgy okoskodván, »hogyha már ez sem, meg az sem igaz, akkor nem igaz az egész sem !« és miután a könynyebben felfogható mindég népszerűbb s kellemesebb is, azt mondja igen hamar: »eddig mindég csak balga-