Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1886 (29. évfolyam, 1-52. szám)

1886-10-10 / 41. szám

1029 ' PROTESTÁNS EGYHÁZI ÉS ISKOLAI LAP. 560 érezvén szabadszárnyalását, egyszerre felemelkedik minden kérés, minden kívánság tetőpontjára. Ime mily classicus mintája az úri-ima mindennemű ima berendezésének is 1 Először Isten neve kell, hogy megszenteltessék 1 Minden jó imának ezen kell kezdődni. Először Istent kell dicsőíteni, és imádkozni szent neve megszenteltetéséért az emberek által és csak azután jöhetnek azon szükségekért való kérések, melyek saját lelkünk és testünk követelményei. Ez a jó ima rendje. Ne helyezzük előtérbe azon kéréseiket, melyek rang szerint az utolsók közé tartoznak és ne gondoljuk, hogy Istent ki lehet engesztelni bármily művészi szerkezetű, de más tárgyú bevezetéssel. Mindazonáltal gondoljuk meg, hogy Isten dicsősége és a mi saját javunk annyira össze vannak forrva, hogy nem kívánhatjuk egyiket, a nélkül, hogy a másikat is — legalább indirecte — ne kivánnók ; épúgy, mint a katona nem kívánhatja fővezére dicsőségének öregbedését a nélkül, hogy az altal a saját magáé is ne növekedjék. Nem úgy kell tekinteni tehát e kérést, mint a mieinkkel ellenkezőt vagy az októl különbözőt, hanem úgy, mint a mi saját javunkat magába zárót. Továbbá nem csak azon egy okból kell imádkozni e kérést, mert az a mi saját javunkat magában foglalja, hanem azért, mert abban mindenek öszszeölelkeznek. A dolgoknak helyes állapota, a biztos alapra épített helyzet, a melyben mindig biztonságban, örömben és a legmagasabb fokú tevékenységben élhetünk elérhetők e kérés által. Istennek kell tehát előszőr dicsőíttetni és nevének megszenteltetni, mint a ki azon alap, melyen az egész universumnak nyugodnia kell. Isten célja eleitől fogva az volt, hogy megismertesse magát velünk néha egyik, máskor másik tökéletességének felmutatása által. Jellemének egyik vonása a másik után kijelentetett, míg végre mindenek megmutattak nekünk az által, »ki az ő személyének kifejezett képe;« jel — jelre adatott Istennek az emberek iránt való szeretetteljes szándékáról, mig végre minden megmondatott az »Igében,* ki kijelentette az atyát. Jellemének minden kis vonása benne van nevében, úgy hogy semmi sem adható több nevéhez. Abban mindaz megvan, a mi Isten ránk nézve és Isten magában véve. Isten így szólt Mózeshez: »Megjelentem Ábrahámnak, Izsáknak és Jákobnak a mindenható Istennek neve által, de nevemről, Jehováról nem voltam ismeretes azok előtt,* értésére akarván adni, hogy most valamivel többet akar kijelenteni jelleméről. Jehovának nevezi magát, oly néven, mely által megkülönböztethető legyen minden nem valódi Istenektől; »én vagyok«-nak, »élő Istennek,* kinek egyedül van élete önmagában; »örök és és változhatatlannak,* ki volt, van és lesz mindörökké. Es intései végén így szólt: »En Jehovah« azaz Én, kinek fenyegetései nem hiába valók, hanem egy örök elhatározásnak kifejezései. Es a midőn messze belát a jövőbe és beszél nagyon távoli dolgokról, ismét ezen szóhoz tér vissza: »En Jehovah.« Ez a név volt forrása minden tekintélynek és záloga minden bizalomnak az ó-testamentomi világban; egy név, mely »dicsőséges és félelmes név,« mely felülhelyezi magát minden néven és lakozik a maga dicsőségében. Ez a név volt az, melyben a zsidó nép igaz nyugalmat talalt, mely nem változott és épen ezért elnevezték »örök és változhatlannak,« habár a hely nem volt állandó, de érezték, hogy az a ki vezette őket, nem változott és nem múlik el soha. De ehhez adatott később egy más név. Ismerni Istent, mint a kiben nyugalmat és hazát lehet találni, nem volt elég. Nem volt elég ismerni őt, mint az »Én vagyok*-ot, kinek élete van önmagában, független minden eredettől és esetlegességtől, kinek egyedül van igaz létele és a ki nélkül semmi sem lehet; nem volt elég ismerni őt, mint az »Én vagyok«-ot, az »Orök Istent«, kinél nincs sem mult, sem jövő, kiben »nincs változás vagy változásnak még árnyéka sem.« »Ime én elbocsátom az én követemet a te orcád előtt, ki megkészíti a te utadat te előtted* — mondja az Úr — mert az én nevem benne van. És ez a név : »Atyánk*. Atyánk, kiben biztos menedékünk van ; egy név, mely által fellebbezhetünk a mindenhatóhoz biztos reménynyel, mert az atya célja megalapítani gyermekei boldogságát; egy név, melyet — egyszerűségénél fogva — minden anya gyermeke megérthet. De e név kizár minden más nevet, mert magában foglalja mindazt, a mi a többiekben volt. Ez nem azért jött, hogy eltöröljön, hanem hogy betöltsön. Ez volt azon név, mely után öntudatlanúl vágyódott az Isten népe azon neveken át, melyek adattak, míg végre jött a Fiú, ki által előkészíttetett az Isten természetének és viszonyának minden kijelentése, kiben minden kijelentés összegeztetett, az Ige, »kit Isten felmagasztalt minden név felett.* Ez tehát azon név, melyet meg kell szentelnünk. Az ima így következik : »Mi atyánk, ki a menyekben vagy, szenteltessék meg a te neved.« Ez első kérés mindenikre vonatkozik és mindenik be van vezetve a »mi atyánk« megszólítás által. Ez a »mi atyánk,* kit kérünk, hogy uralkodjék rajtunk, kit kérünk, hogy bocsásson meg nekünk, kit kérünk, hogy vezessen minket. Jegyezzük itt meg, hogy e név — bár első tekintetre csak az Isten hozzánk való viszonyát jelzi — megtanít az Isten természetére is. A viszony, melyről beszél, olyan, mely az ő tulajdonságaiból foly. Az nem esetleges, nem önkényes, hanem az Isten természetének oly igaz és szabad kifejezése, mely által mindent kiolvashatunk azon természetből, a mi minket illet. Ez világos leend mindazok előtt, kik megtanulták Jézus Krisztus testben való megjelenésében és az ő keresztjében találni fel Isten legtökéletesebb önkinyilatkoztatását. Es így megtanuljuk imádni ezen nevet nemcsak azért, mert az a »mi atyánk* neve, hanem azért is, mert Istenünknek neve »mi atyánk*; azaz meg kell szentelnünk Isten nevét nemcsak azért, mert az összeköttetésben van mi velünk, hanem mindazon dolgokért is, melyeket ez öszszeköttetés involvál, kijelent. Isten mindenek előtt azt kívánja, hogy őt, ne mint a világok urát, imádjuk, hanem a mint kötve van e világhoz; nem mint olyat, ki a végtelen universum minden pontjára figyel, hanem mint olyat, ki minket tekint; — röviden — nem úgy, mint minden dolgok fejét, hanem főleg és mindenek előtt, mint a »mi atyánkat.« Határt vet látásunknak, hogy annál határozottabban láthassunk. Ezen név nem mutatja sem az ő természetének, sem az ő cselekedeteinek oly részét, mely nem mireánk vonatkozik, hanem egyenesen közénk és ő közé helyeztetett, hogy e név által vezettessünk az ő imádására. Megtanulván, mi az Isten, kérjük, hogy »szenteltessék meg az ő neve.« Tartassék szentnek, nézessék mindenek által igaz, szent dolognak, mely minden áron becsülésben tartandó és a melyben — minden kísértések dacára — hinni kell. Isten eszméje, melyet bírnunk kell, úgy tartassék, mint szellemünknek választott birtoka, mint kincs, melyen szívünk nyugszik és a melyhez mindig visszatér és soha se homályosíttassék el a viszontagságok által, melyek kisértenek, hogy Istent változékonynak gondoljuk. Ez az, a mire mindnyájunknak szüksége van: hogy az Isten lelkünkben lakozzék az ő tökéletes természe-