Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1886 (29. évfolyam, 1-52. szám)

1886-10-03 / 40. szám

1262 némelyek hiszik — ott volt ő, mielőtt imádkoztunk és jelen volt, mielőtt megfigyeltük az ő jelenlétét. De a vezér eszme, melyet az Úr ez imában értésünkre adott, az, hogy a mennyire akar Isten segíteni, mint atyánk, annyira teheti — lévén a menyben. Mint Dávid mondja: »Istenünk a menyben van, mindeneket alkotott, mik neki tetszettek.« Imánk nem fog hitből eredni mindaddig, míg Istent nem helyezzük magasra felibénk. A föld sötétségéből imádkozunk ahhoz, ki a meny fényében lakozik ; a földi zavar és félelemből imádkozunk ahhoz, ki felettünk van »látván a föld legvégső határaira és rendezvén mindeneket.® Jó nekünk megemlékeznünk, hogy van egy meny, mint van föld; egy hely, hol minden rendezett, mindenben Isten törvénye szemlélhető, minden biztos és békés, mint a kék égbolt, mely azt ábrázolja. Az a mi vigasztalásunk, hogy a míg e földön élünk is, fellebezhetünk egyhez, ki felettünk van és ellenőriztetünk az által. A gyermek, midőn már nem tud segíteni magán, atyjához szalad, pillanatig sem kétkedvén, hogy elegendő segítséget és erőt fog nála találni. Szünjünk meg Isten erejét mérlegelni és hasonlítgatni azt az emberi erőhöz vagy következtetni egyikről a másikra. Ne gondoljuk, hogy midőn nem látunk semmi lehetőséget, Isten sem lát. Vannak kik Istent nem helyezik az égbe, kik nem tételeznek fel több bölcsességet és hatalmat, mint az emberekről, kinek segítségében nem bíznak annyira, mint kellene. Ezért van az a sok kétségbeesés, az a sok élet-tragédia, az a sok öngyilkosság, midőn az emberi erő már végkép ki van merítve s nincs szívükben egy, mindeneket tenni képes Istennek« a mi atyánk«-nak érzete! Ismét ezen ima épúgy a menyei szentség, mint a földi hatalom Istenét helyezi előnkbe. Istenben, kihez imádkozunk, öszpontosul minden befolyás a jóra és tőle semmi gonosz nem származhatik. Az ő hatalmának minden vonása a jó oldalt illeti, illette és fogja illetni. »Ot nem lehet megkísérteni.* »A mi atyánk« természetéhez tartozik áldani, segíteni, adni a legutolsóig. Méltányolja a legkisebb jóra való kezdetet is és életre kelti, mit az ember halottnak és elveszettnek hitt. Gyöngéden bánik a bűnösökkel, hogy megtérésre vezesse őket. Alig szükséges mondanunk, hogy e szó: »mi«, melylyel ez imában Istent meg kell szólítanunk, egyáltalában nem akadályozza vagy gyengíti ez ima magán használatát. De urunk népének, mint »egy test«-nek szükségére lévén tekintettel: egy imát ad mindeneknek és ezért van, hogy midőn közösen imádkozunk és azon dolgokért, melyek minden emberrel közösek: érezzük meghallgattatásunk bizonyosságát a maga magaslatán. Mi tehát csak a közös hangot erősítjük, mely felmegy Istenhez, minden időben és a . világ minden részéből, melyet elfogad »atyánk« az ártatlan gyermek szelíd ajkairól és a megtört öreg reszkető ajkairól, mely mint elfojtott sóhaj küldetett a menyek urához a lesújtott által, a mely hasonlóan a Jákób lajtorján járó angyalok imájához, kivezeti a lelket e föld színéről és adván nekünk az Isten dolgainak látását, megtanít, hogy mi érdemes a kívánásra. Ezen imában érezzük a szentek egyességét igazán, midőn imádkozzuk azt és megemlékezünk embertársaink nagy társaságáról, melyben minden fájdalmat, minden gyanút, minden örömet, minden aggodalmat, minden bajt és bűnt, melyek közösek az egész emberiséggel — mintegy megtestesülve látunk és így igazán megtanuljuk, melyek a mi igazi sebeink. És így nem vakíttatva el jelen, különleges körülményeink altal, megtanuljuk azokon át felismerni a közös szükségeket, melyek az emberi természetben feküsznek és mindig léteznek. És így megtanít minket imádkozni a társaság, a melyben imádkozunk és annak természete, akihez imádkozunk. Igy megtanuljuk becsülni ez imát. Helyesen használni azt, értelemmel és érzéssel, annyi, mint helyesen imádkozni kezdeni; bizalommal és szeretettel, mert »mi atyánkhoz« imádkozunk ; alázattal, mert Istent »atyánk«nak szólítjuk, tehát csak a fiú alázatosságával közeledhetünk hozzá; nagy gonddal, mert ő szent. Minden dolgom jól megy, ha azt mondhatom: »Atyám.« Használjuk tehát ez imát, arra törekedvén mindig, hogy jobban és jobban megtöltsük azt értelemmel; higyjük, hogy »atyánk« át fog segíteni az ő hozzá való közeledés nehézségein. És a mint érezzük a szeretet szükségét, érezni kezdjük az isteni tisztelet és ima szükségét, mely megtalálja a maga tárgyát, midőn — mint tékozló fiúk — visszatérünk az »atyai« hajlékba és Isten elé borúivá mondjuk : »Mi atyánk, ki a menyben vagy.* (Folyt, köv.) Szőts Gerö. KÖNYVISMERTETÉS. A bihar-diószegi ev. reform, eyyház mait ja és jelene. Egyháztörténeti monográfia. Irta Jfolnár János a hiliar-diószegi ev. ref. egyház egyik rendes lelkésze. Nagyvárad, nyomatott Laszky Ármin könyvnyomdájában 1885. 80

321 lap.1

Ára 1 jrt 50 kr. Molnár János lelkésztársunk nemcsak szorgalmának és egyháza iránti lelkesültségének adta dicséretes jelét e terjedelmes munka kidolgozásával és közrebocsátásával, hanem ezzel a hazai ref. egyházirodalomnak is valóban jó szolgálatot tett. Pedig a feladat, melynek megoldása reá várt, nehéznek és hálátlannak mondható. A régibb időről csak »homályt talált« maga előtt >és mélységet® ő is, azon okból, mert a mi református elődeink az egyháztörténész számára általában nem jegyeztek és reánk mit sem hagytak. Az újabb s legújabb kor tüzetes ismertetése pedig a távolabb lakókban kevesebb érdekeltséget — a közel érdeklettekben pedig — keserű érzelmeket támaszthat, a mennyiben elkerülhetetlen, hogy az iró egészen közönséges sőt megrovásra méltó dolgokat is ne érintsen. Molnárt azonban mindez nem riasztotta vissza attól, hogy lelkiismeretes munkát végezzen. Fáradsággal és nagy gonddal szedegeti össze irott és nyomtatott művekből s egyéb emlékekből a tárgyára vonatkozó régibb adatokat s igyekszik azok hianyait némi részben józan egybevetések és következtetések által pótolgatni. A kép, melyet rajzolni kíván; természetesen igy is nagyon fogyatékos. Egyháza reformációjának történetéhez nincsenek tényleges közvetlen adatai sem. Nemkülönben kopár a mező a XVI. és XVII. századokról átalán véve, melyek történetét a lelkészek névsorán s az egyház birtokában megmaradt egy pár levélen kívül jóformán csak a XVII. századbeli néhány urasztali klenodium tartotta fenn, melyet a vallásos kegyelet őrzött meg az elkallódástól. De annál gazdagabb forrásokat talál szerzőnk az ujabb korhoz, melyeket teljes mértékben föl is használ. Alig képzelhető az egyházi életnek és szervezetnek olyan jelensége vagy része, mely figyelmét kikerülné s melynek gondos leírását ne adná. A vallásos és erkölcsi élettől kezdve le a harangozok és bábák fizetéséig mindent híven és részletesen elbeszél. Az egyházi ingatlanok, épületek, stolarék s teff. történetét külön-külön szintúgy megírja, mint azok jelenkori állapotát s