Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1886 (29. évfolyam, 1-52. szám)

1886-09-12 / 37. szám

117i PROTESTÁNS EGYHÁZ! ÉS ÍSKOLAÍ LAP. llfá ratik Mózesé, a Buddháé mellé a Jézusé s hogy mindenki elégedett legyen, a Voltaire és Rousseau neve is ott van a sz. Péteré és sz. Palé mellett. ímhol a Jeruzsálem, mely csak abban különbözik a Bábel tornyától, hogy az végződött nyelvzavaron, ez pedig kezdődik eszmezavaron. * Éz-é a keresztyénség jövője ? s lehet-e ezt keresztyénségnek nevezni? s ha ez tiszta bölcselet, akkor minek e szó használatával megcsalni a köztudalmat? — Renan olyan könyvet írt, melyben ezen eltérő felekezetek mindegyik feltalálja a maga boldogságát. Taine munkáiban Caro a naturalizmus újjászületését látja. Taine iránya igen határozatlan. Az angol bölcselet fe'etti tanulmányaiban össze vannak keverve Hegel Condillac, Spinoza, August Comte eszméi; az uralkodó hang azonban mindenütt ugyanaz: idegenkedés minden ismerettani valóságtól, megvetése mindannak, ami nem tünemény vagy törvény, kizárása minden tapasztaláselőttinek (apriori) a tapasztalaton és elvonáson épülő tudásból. Taine előtt két mód volt ostromolni a spiritualizmust: a vita és gúnyolódás. O vegyíti mindkettőt. Taine különben is erős gondolkozó és vitázó; de a közönség Ízlésének is eleget akart tenni, elmésen belehozván mai emberek neveit a mult század férfiainak életrajzába, kik az ily vidor ellenfél irányában nem tudják feltalálni magukat. Többek közt Royer-Collard-ra azt mondja, hogy bölcseletét a Szajnaparton vette 30 sousért, meg hogy Joufifroy garantirozta az ökröknek a jövő életet. Ehhez járul az az inkább megvető, mint birói hang, melyet az ellenvéleményűek irányában használ. Ami Taine tanelveit illeti, három kérdés áll előttünk : egy lélektani az eszméké s két ismerettani a létei és eredeté. Caro igazat ád Tainenek abban, hogy az okosság elmélete távolról sincs bevégezve, de hangsúlyozza, hogy egy pontra nézve a kísérlet bevégeztetett s ez az, hogy az empirizmus tehetetlennek bizonyult az ismeretek megfejtésében. Taine ugyanis ismétli az empiristákkal, hogy a gondolat működésnek nincs semmi emberfölötti forrása, hanem igenis van kettő s természetes : a tapasztalás és elemzés. S ebből magyarázza ki Taine az axiómákat is, noha valósággal csak egy főtétel van: az azonosság elve. Erre azt kérdi Caro : vájjon ez ellenmondások logikai lehetetlenségét észrevevő tehetség nem maga az okosság-e ? vájjon a Tain által helyettesített ilyenkörű elemzés vagy elvonás különbözik-e más, mint csupán neve által az okosságról? Taine azt erősíti, hogy minden tapasztalat előtti (apriori) Ítélet, axióma vagy elv elemző. És mégis az értelem saját tekintélye vagy saját természeti élénkségénél fogva hoz elő eszméket, melyeknek általános és szükséges vonatkozást ad. Ez esetben be kell ismerni, hogy van valami bennszülött az értelemben, — ez az, amit az empirizmus meg nem engedhet a nélkül, hogy magát meg ne cáfolná. Hogy vannak a szellemben Ítéletek, melyek nem vihetők vissza az azonosságra, elég csak az állagnak axiómájára utalnunk. Taine ezt úgy akarja bebizonyítani, mintha a rész feltételezné az egészet, állítván, hogy az állag nem egyéb, mint összege minden minőségnek. De mi előttünk az állag nem csak rész, hanem való egység, maga a létei, mely fennáll az ő módjainak változandósága alatt, az ő tüneményeinek ideiglenességében összekötvén azokat egymásközt nem valami ingó következési mód, de az erő és folytonosság által anélkül, hogy összezavarodnék velők. Az állagok axiómája nem egyéb, mint az olciságé, csakhogy más alakban. Ez elvitázhatlanná lett, miután Leibnitz megállapította, hogy az erő maga az állag lényege, hogy a tétel ismerete elemezve egyre megy az ok ismeretével, ez által fejezvén ki magát. Mérnők mondani, hogy különböző alakok alatt az okosságnak csak egy általános elve van. Az állagok axiómája, a módok viszonylatainak axiómája a célra az okiságnak kielégítő elve : mind megannyi különböző alkalmazása az okszerűség axiómájának. Az okiság elve ellenében, mely a tudományok igazi kezdete, mindig hajótörést szenved az emberi ismeret kritikája, mert itt a dolgok természete ellen vállalkozik. Mindennek, ami történik, oka van. Nincs második ok a végetlen mellett. Ez elvek ellen nem boldogulnak az empiristák. Taine nem tudván kifejteni az ok axiómáját, átváltoztatja az ok ismeretét a törvényére. Az ok szerinte nem különbözik az okozattól, a munkás erő nem más, mint a logikai szükségesség. A végetlen dolgok ismeretének nincs más eredete, mint a szükségképeni ítéletek, eredményei a tapasztaláson épülő elvonásnak. De az elemzés törvényeiből csak a határoltság lehetetlenségére jutunk. A mennyiségi végetlenből nem lehet analógiát vonni az ismerettani (metafizikai) végetlenre, melyet mi igaz eredetnek tekintünk, melynek kimagyarázásába nem mer a tapasztalat belefogni. Érdekes Tainnak az angol irodalom történetében nyilatkoztatott elveit ismerni, melyekben a legvastagabb végzetszerűség (fatalismus) nyilatkozik. »A szükségesség hierarchiája uralkodik — úgymond — mind az erkölcsi, mind a tetmészeti világban. Egy polgárosodás, egy nép, egy század meghatározások (definitiók), melyek magukat beleplezik. Az ember csak egy átmeneti elmélet (theoria) tulajdonképen a tárgy itt csak arra szolgál, hogy rendszerének bizonyságot szerezzen, hogy — mint maga mondja — kifejtse, miként jönnek világra a nagy politikai, vallásos és irodalmi művek és leleplezze a belső mechanizmust, melynélfogva a barbar szász népből azon angol lett, melyet ma látunk. Taine a történelmet és irodalmat úgy tárgyalja, mint valami anatómiai muzeum tárgyát. A véralkatokkal, szokásokkal sokat foglalkozik. Rugókon mozgatja ő nemcsak az embert, de Istent is. Az erkölcsi inditó okokról szó sincs. »A vétek és erény— úgymond Tain — csak vegyi termékeki

mint a vitriol és cukor.* Nagy kedvteléssel keresi az oly adatokat, melyek az embert, mint állatot mutatják be. Két igen nagyfontosságú szó hiányzik művéből, mely minden valódi polgárosodást és bölcseletet magába foglal: Isten és szabadság. Vacherot »La metaphysique et les sciences« művének, melyben a szerző az eklektikus szerepére vállalkozván egy új rendszert akart alkotni, csupán Istenre vonatkozó nézeteivel foglalkozik Caro. Vacherot Strausszal és Hegellel egyértelemben fogja fel a végetlent, miután állítja, hogy az nem létezhetik másképen, csak a mindenlét feltétele alatt. A személyesség, mely egy magában központosult én más én ellenében nem lehet végetlen. Megengedhető ez ? kérdi Caro. Semmiképen nem. A végetlen nem egy különös attributuma Istennek, de közös jelleme minden attribútumának. Ez csak a lélek tökéletességét, az isteni tökélyek határtalanságát, a létéi feltétlenségét, nem pedig egészletét (totalitas) jelenti. A spirituális ismerettan soha sem érthet a végetlen alatt mindent. Vacherot szerint az egyetemes lény kétféleképen tekintethetik: valóságában és eszméjében. Amott világ, emitt Isten. A theologia Istenről a tökéletes lényről tanít, nem amint az időben és térben fejlődik, hanem az ő lét elének eszményi tisztaságában.- Ez új fokozaton a végtelen lény felveszi a valóban isteni attribútumokat a változatlanságot, függetlenséget a tökéletességet, de nem lesz tökéletes, csak ha át megy az eszmény állapotába. Istenné lesz, de az ő istensége realitásába kerül. Á valóságnak természetében van soha sem szállni magánál 74