Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1886 (29. évfolyam, 1-52. szám)
1886-09-12 / 37. szám
1029 ' PROTESTÁNS EGYHÁZI ÉS ISKOLAI LAP. 560 ezt — legalább nyiltan — nem vonta eddig kétségbe senki. Ott van mindenek előtt az egyetemes gyűlés szervezése. Mindnyájan óhajtjuk, hogy e gyűlés méltó képviselője legyen magyarhoni ev. egyetemes egyházunknak, hogy működésének legyen emelő hatása, s birjon tekintélylyel kifelé. Jelen alakjában az átvett usus folytán voltakép úgy szerepel, mint közös beszélgetési fórum a kerületek között. Ennél ma már többet vár tőle a közügy, maga is többet szeretne tenni, de hát nincs törvényes talaj, nincs szervezete, melyen lábát megvetve nagyobb feladatot emelhetne. Innét tárgyalásaiban a gyakori habozás s nehezebb kérdésekben hosszú viták után ismételten a kerületre appellálás. Nincs meghatározva jog s hatásköre, nincs megállapítva mily jellegű kérdésekben dönthet, nincs még úgy nevezett házszabálya sem. Ha egyébb tárgya nem lenne a zsinatnak, mint az egyetemes gyűlés szervezése, ez egyetlen feladat is indokolná annak megtartását. Fontos tárgy továbbá az egyetemes alap megalkotása is. Midőn látjuk, mennyire igényli az anyagi erő gyűjtését több és több hanyatló gyülekezeteink, iskoláink védelme, a belmisszió ápolása; ha beismerjük, hogy oly fontos feladattal is mint a nőnevelés, még mindig adós egyházunk a társadalomnak, s hogy hiányaink alapos orvoslását csak úgy remélhetjük, ha egyesített erővel oly segélyforrást nyitunk, melyre mind a védelem, mind az alkotás munkájában biztosan támaszkodhatunk: akkor azt is be kell vallanunk, hogy a várakozásra, készületre utalással csak a mulasztás rovását gyarapítjuk. És hogy az egyetemes alaphoz csatolt remény kellő akarat, erély mellett nem leend chimaera, ezt tanúsítja a ref. testvéreknek a zsinat által létesített domesztikája. Míg mi a gyámintézet útján az egyetemen ma is csak egy pár ezer, a kerületeken néhány száz forintot oszthatunk ki segélyül: az ő domesztikájuk évenként hatvan, hetvenezer forint felett rendelkezik. Nem volna-e szép feladat, az istenitisztelet tartásában, liturgiában is közegyetértéssel oly rendet megállapítani, hogy e mellett a hazai ev. keresztyén távol eső gyülekezetben is könyebben is felismerné saját egyházát, mint most ? Az egyetemes gyűlés kiadta az utasítást, egy agenda szerkesztésére. E fontos, messze kiható munka elkészítéséhez is igen helyén lett volna, hogy a zsinat jelelje meg közelebbről az iránypontokat, adja meg az egyes részek számára a keretet. Lesz még több más teendője is, lesz hivatása a zsinatnak. És ha nem is szabad tőle minden hiányainkra orvoslatot várni: másrészről nincs indokolva ama pessimismus sem, mely készebb fatalismusszerű lemondással tovább hordani a mindig súlyosabb bajokat, mintsem a kellő úton-módon kísérletet tenni azok orvoslására. Gyuráts Ferenc. Róma locuta est! XIII. Leo, a *békepápa,<i a mint őt a legújabb katholicismus történetirója Nippold jellemzően nevezi, Budavár bevételének 200-ik évfordulója alkalmával encyclikát intézett Magyarország püspökeihez, melyet nem lehet figyelmen kívül hagynia prot. egyházfelekezetünknek sem. A csalhatatlan szózat nem győzi eléggé kiemelni azokat az érintkezési pontokat, a melyek a múltban a pápai szék s magyar királyok között fennállottak, s erősen azzal biztat bennünket, hogy az apostoli szent szék (főleg II. Sylvester s XI. Incze korában) mindenkor a magyarok üdvére vált és sohasem hagyta el a magyar •» nemzetet. « Nézzük az encyclikának egyházpolitikai »programmját,* mely reánk protestánsokra nézve legfigyelemreméltóbb. A pápai szózat szerint »közös törekvések és közös feladatok fűzték a magyar királyokat és a magyar nemzetet a római pápákhoz* s ennélfogva figyelmezteti a magyar népet arra, hogy »a kir. koronát csakis a római pápától kapta,« a miért szt. István hálából »országát az apostoli szent széknek ajánlotta föl,« mondjuk ki egyenesen, hűbérül 1 Ekként látjuk XIII. Leo itt ritka következetességgel és merészséggel VII. Gergely és III. Incze elődjeinek álláspontjára helyezkedik s nem csak az egyházi, hanem a világi teljhatalmat is kizárólag a római csalhatatlan pontifex személyében látja. Dicső emlékezetű Mátyás királyunk visszautasította volna a pápai széknek ezen tolakodását, mert a magyar kir. állam jogaiból egy jottát sem volt hajlandó engedni, sőt inkább azzal felelt a pápának: »a magyar nemzet inkább fölveszi a hármas keresztet, a kettős kereszt helyett« mintsem suverenitását feladja, mi által kir. szóval szentesítette azt, a mi ma minden hű magyarnak szilárd meggyőződését képezi, hogy t. i. az államot a magyar faj a maga erejéből s nem a pápa kegyelméből alkotta s tartotta fenn. Továbbá szól az encyclika, melyben nem láthatunk egyebet, mint a magyar püspöki karnak sugalmazását és követeléseit a magyar állammal szemben a pápai tekintély köpenye alatt, az állami hatalomnak állítólagos »olykori idegenkedéséről vagy nyilt elszakadásáról az egyháztól.* Hogy ebben mi a való, nehéz kimutatni. Hiszen a magyar római egyház a legkiváltságosabb helyzetben van, mely fölött panaszkodni nem csak nem jogos, de még igazságos sem. A római egyház ellen nincs a hazában támadás seholsem, s itt tévesen informálták püspökeink a pápát, ki különben nem is ismerheti hazai viszonyainkat s azokat a püspökök szemüvegén nézi. Ajánljuk nekik annak figyelembe vételét: »a vallás parancsolja a törvényes hatalom iránt való alárendeltséget s engedelmességet.* Vagy talán azt akarja a csalhatatlan szózat, hogy hazánk újból »regnum marianum,« a szent szűznek felajánlott ország legyen? azt akarja talán, hogy újra megujúljanak a százados vallási küzdelmek, melyek oly véres betűkkel vannak feljegyezve hazánk történetében? Az állam sohasen azonosíthatja magát egyik egyházfelekezettel sem, az * államegyház* eszméje a múlté s türelmetlenséget foglal magában a másnézetűekkel szemben; ez irányban tehát érvényesítenie kell az államnak a maga suverain jogát a pápai omnipotentia és tolakodás