Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1886 (29. évfolyam, 1-52. szám)

1886-08-29 / 35. szám

1029 ' PROTESTÁNS EGYHÁZI ÉS ISKOLAI LAP. 554 az ész, az erkölcs, a vallás. E fokozatok, melyek bizonyítják, hogy a tudomány feltétlen, nem közvetlen szemlélődés gyümölcsei — mint Schelling gondolta — de közvetett vagy elmélkedő munkálkodás eredménye, — eszközül szolgálván a gondolkozás s alakul az ismeret; e kikerülhetlen átváltozásokat, melyek dialektikai egymásutánt képeznek, nevezi Hegel szellemi tüneményeknek, mit nem kell összetéveszteni a tudalom tüneményeivel. Ez az a fokozat, melyet átfut az értelem, miután felszabadult az egyéni lét érzése alől s eljut az egyetemes tudás teljes birtokára azaz azon tudásra, mely az egyéni értelemnek megmutatja, hogy ő azonos az egyetemes, a feltétlen szellemmel, ki lelkesíti a világot. Az ember valódilag csak annyit tud, amennyiben tudalma van ez azonosságról. Ellenben ha még odáig nem jutott, csak lelke van, nem szelleme; a lét és gondolat ellentéte által meg levén oszolva, még különbséget tesz az ő létele és birása, az ő énje és tudalma közt; még nem ismerte föl, hogy ő egy a tiszta tudással, — egy szóval még nem tudja, hogy »a szellem az által, hogy fej ődése közben tudatára jön szellemi mivoltának, maga a tudás ; a tudás az ő élete és valódisága, melyet ő teremt, melyet saját állagából vesz.« A tudás tudománya a feltétlen vagy szemlélődő tudomány csak e kibontakozás után kezdődik. Ez teszi azon kört, hol osztatlanul uralkodik a tiszta eszme azaz összege a törvényeknek, melyek rendelkeznek minden létező vagy felfogható felett, összege a törzsfogalmaknak, azon feltételeknek, melyeket az ész a tökéletes ész állapotjára törekvésében teljesít. A vallás Hegelnél egy bölcseleti vázlat, egy alsóbb tökéletlen tudomány, mely hivatkozik a tökéletes tudományra, a feltétlen bölcseletre s miután ugyanazon forrása van, ami a bölcseletnek, szüksége van gondolkozni és érteni. A szemlélődő ész természettől hajtatva az egyéni és egyetemes szellem azonosságának keresésére és elismerésére, ez volna a vallás egyetlen keletkezése. A vallás ugyanazon fokozatokon fut át, miken az általános tudalom : az ösztönszerű és zavaros alakról — az érzelemről — előbb az eszmélkedő tudalom felsőbb fokára a képzelésre, azután a szemlélődő gondolat, a feltétlen tudat magaslatára : az ismeretre, az eszmére. A tudalom — úgymond Hegel — bizonyos kettősség, bizonyos ellentétek : maga a vallás ellentét az ismerő szellem s az ismert tárgy, az ember és Isten közt. A vallás e véges szellem s az istenség megkülönböztetéséből indul ki bizonyos különbségi viszonynál fogva, mely a véges szellemet biztosítja az istenség valóságáról. De azon mértékben, amint e bizonyosság emelkedik és szilárdul, a különbségi viszony helyet ád bizonyos azonossági viszonynak. Az értelem állapotán nem is gyanítja a vallás a hivőnek és hit tárgyának titkos azonosságát; alig sejti ezt még a képzelés körében is. Csak a dialektika uralma alatt a szemlélődés közepette fedezi fel a szellem a vallás valódi lényegét, megértvén, hogy ő maga Istennek tudalma, azon tudalom, melylyel Isten önmagáról bir a véges szellemben ; egy jelenség, melyet Isten magának ad Istenről. A vallás tehát nem annyira az ember, mint Isten dolga, nem annyira alanyi szükség s a személy belső szüksége, mint az egyetemes hatalom személyi nyilvánulása, mely majd logikai ismeret, fizikai állag, erkölcsi eszme, majd a minden lehető viszonyban je'enlevő gondolat. Istennek minden nyilvánulása, minden vallás, ha közvetve is, bizonyságot fog tenni az ő alárendeltségéről a keresztyén kijelentéssel szemben. Mindnyájan hirdetni fogják a keresztyénség győzelmét, úgy szólván lételükkel csak diadalmas mesterök érkezését jelentik. Mentől kevésbbé közeledik valamely vallás Krisztusához, annál inkább távol marad a tökélyességtől. Keresztyén vallás annyi, mint feltétlenül vallásos vallás s feltétlenül tökélyes vallás. A ki christianismusról szól, az spiritualismusról, idealismusról szól; mégis nincs vallás, mely kisebb-nagyobb vonatkozásban ne lenne a keresztyén hittel. Hegel visszaállttá az Isten lételét bizonyító erősségeknek Kant által igen alászállított tekintélyét. A kozmológiai eró'sség — úgymond — alapja minden oly vallásnak, melyben az ember a természetet imádja, vagy Istent a hatalom és szükségesség véges formái alatt tekinti. A teleológiai eró'sség azon istenitiszteletnek felel meg, mely Istent úgy tekinti, mint az összhang, a célszerűség, a bölcseség szerző okát. Az ontológiai erősség igazi alapját képezi egy vallásnak, melyben Isten maga szolgál magának elvül és célul vagyis az eszme bizonyságot tesz az ő realitásáról, önmagávali azonosságáról. Herbart a ^bölcseleti bevezetése-ben a theológiát úgy tünteti fel, mint az ismerettan (metaphysika) egyik ágát a lélektan és természetbölcse'et mellett. Azonkívül val'ásos eszmék igen sok helyt találkoznak elszórtan műveiben. A vallás úgy tűnik fel az ő szemében, mint a mely ott lép elő, hol már a tudomány tovább nem mehet. Az élő lények szervezete szünetlenül egy főképen bölcs művészre utal bennünket. De minden kísérlet Isten szemlélődőleg kimagyarázására, elveszteti velünk az alázatosságot, érzelmet, melyet a mi tudatlanságunk hatása oly erőssé növel. Alázatosság és háladatosság, tisztelet és önmegadás, végre érzelmesség teszik a vallás lényegét. Nem elég-e Isten imádására tudnunk, hogy ő a szerzője a mi értelmi természetünknek, s hogy ő egy felsőbb végetlen lényt képez? (Folyt, köv.) KÖNYVISMERTETÉS. Egyházi beszédvázlatok. Franciából fordította Hetesy Vidor drávafoki ref. lelkész. Ara 2 forint. Kapható Drávafokon (Somogymegye). Nyomatott Toris Mihálynál Pécsett. 1886. A milyen sűrűn teremnek mostanában az »Egyházi beszédek«, melyek legnagyobb részére alkalmazhatók a költő szavai: »igen, de sok*, ép oly kevesek az egyházi beszédvázlatok ; s a mik vannak is olyan gyarlók, hogy bizony kár volt azokért a nyomda festéket pazarolni. Páratlan kivételt tesz e tekintetben a kezünk alatt levő mű, melyhez nem csak hogy hasonló nem, de megközelíthető sem jelent még meg irodalmunkban ; mert ha van könyv, mely az egymást érő vasárnapok predikálásában igazi segítőtársa a lelkésznek, úgy bizonyára ilyen lesz ez a Hetesy Victor által fordított »Egyházi beszédvázlatok.« Tárgyai nem közönségesek, nem elcsépeltek, melyekre a hallgatóság már a tizedik sornál ráismer és beleun ; felosztásai oly könnyűek és világosak, hogy pár elolvasás után kikí megtanulhatja; s az egyes részek oly eszme gazdagok, hogy a kinek csak egy kis beszélő képessége van, a legnagyobb könnyűséggel használhatja. Olyan könyv lesz ez a lelkész thékájában, melyet egész életén át használhat, azokon a vasárnap reggeleken, melyeknek predicatióira elfoglaltatása miatt előzetesen nem készülhetett. Tudom, hogy kötelessége a lelkésznek a készület. De az sem tagadható, hogy jönnek elő esetek, a midőn ez a készület lehetetlen. Minő áldás ilyenkor egy ilyen