Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1886 (29. évfolyam, 1-52. szám)

1886-08-29 / 35. szám

1099 1068 gyar, 170 német, 10 tót és 5 ruthén. A magyar nyelvet általában beszélte 401. A szóbeli érettségi vizsgálatokhoz, melyek Czékus István evang. püspök és Hunfalvy János egyetemi tanár elnöklete alatt tartattak, 52 tanuló bocsáttatott, kik közül jelesen érettnek találtatott 10, jónak 15, elégségesnek 18, egy tárgyból elégtelent kapott 8 s egy, miután már másodizben bukott meg az érettségin a további vizsgálattól elutasíttatott. Az ifjúság kebelében volt egy magyar s egy német önképzőkör, gyorsirókör, dalkör, zenekör s a tornakör. Segélyezésre összesen 1265 frt 30 krt és 3 darab 10 frankos aranyat fordított az intézet. A természetrajzi gyűjteményben van 5344 darab á'lat- és állattani tárgy, 69 állattani képes tábla; növény és növénytani tárgy 2444 db és 25 növ. tani képes tábla; ásványtani tárgy 2471 darab, 5 térkép és 24 ív kristályminta hálózat; a chemia tanításához szükséges tárgyak száma 640 db. A természettani tár jelenlegi állománya 373 darab. E szertár folyó évi legjelentékenyebb szerzeménye egy Gramme-féle dynamoelektrikus gép, melyet 323 frton vettek. A régiségtárban van 19 darab tárgy. (Könyvtár?) A tápintézet évi bevétele volt 8534 frt 69 krajcár kiadása pedig 8324 frt 70 kr. Tápintézeti elengedésben részesült 32 tánuló 630 frt 60 kr erejéig. A tápintézeti díj egész évre ebéd- és vacsoráért 52 frt; csak ebédért 43 frt. A tanév ünnepélyes megnyitása szept. 4-én lesz. (Folyt, köv.) Lector. TARCA. Az istenhit az újkori bölcseletben. (Folytatás.) C. A Kant utáni vallásbölcselet. Itt elég lesz csak a legnagyobb eszme-elvi bölcsészekkel foglalkoznunk. Fichte a »kijelentés birálatá«-ban még szoros híve Kantnak. A bö'cselkedésnek szerinte első szüksége egy fő és független elvet feltalálni. De miután a tudomány maga az emberi szellem műve, az emberi cselekvőségnek sem lehet más elve, mint a tiszta én. A nem-énben megkülönböztetendő az osztható és oszthatlan: a mindenség és Isten. Fichte theológiája az én tökélyessége valódiságának tudománya, a feltétlen én megalakításának, az erkölcsi rend teljessége kifejezésének tana; más szóval az emberi rendeltetés betöltésének módja, az által, hogy az ész szabadságát és függetlenségét a legfőbb hatalomra emeljük. E hit első cikke, hogy nincs végetlen lény. A végetlen annyira nem egyéni, hogy ha abból megkülönböztetett lényt csinálunk, istenítjük a világot, naturalismusra, atheismusra jutunk. Ki a feltétlent személyül tudja tekinteni, abból saját magának csinál képmást. A feltétlen nem találhatná fel magát az emberen kívül. Mindenki feltétlen tartozik lenni a maga személyében, mindenki feltétlenül tartozik élni. Mi a hit ? Semmi egyéb, mint szilárd meggyőződés arról, hogy mindenkor betölthetjük rendeltetésünket. A hit alapja a szabad alcarat, azon hatalom, melynélfogva mindent alávetünk a kötelességnek. Azért hiszek, mert akarok. E rendíthetlen bizodalom hivatásomban összefolyik az erkölcsi rend és gyakorlati ész tiszteletével. Éppen az, hogy nekem cselekednem kell, mutatja, hogy az én munkásságomnak tárgya és tere van. A természeti világ nem egyéb, mint lát, lett erkölcsi világ. Egész életünk nem más, mint egy tartós alkalmazása az erkölcsi törvénynek. Ha mi öröklétűek vagyunk, ez onnan van, mert a törvény örök, mely bennünk él s bennünk realizálódik. Én birom az örök életet a jelen életben. De magam mint elszigetelt egyén nem meríthetem ki az élőséget (vitalitas), melyben részt veszek; az egész emberiség alig elégséges, hogy nemzedékről nemzedékre növekedő buzgalommal közelítse meg az ő eszményi célját : a feltétlen szabadságot, az erkölcsi rendnek s az azt lelkesítő életnek sajátsága, hogy mindig fejlődjék, hogy soha se legyen bevégződve. Az erkölcsi haladásnak ez örökké teremtő működése, mely végtelen és feltétlen, ez az Isten, de aki sohasem lesz bevégződve. E munkához csatlakozni annyit tesz, mint szeretni vagy szolgálni Istent, de nem annyit, hogy egyesüljünk vele, mint személylyel. Ellenkezőleg fel kell áldozni egyéniségünket az emberiességért (humanitas), hol egységes erkölcsi rend uralkodik. Schelling előtt Fichtével ellenkezőleg a nem-én nem korlátozónak, tagadólagosnak, de állítónak s ténylegesnek jelenik meg. Schelling idealista maradt, mint Fichte, de az ő idealizmusa megszűnt lenni alanyi, hogy tárgyi és feltétlen legyen. Ily feltétlenné lett az által, hogy a kettős világ központjába egy közös és állagegységi elvet állított, egyetlen és azonos állagot, ugyanazon lelket, úgy szólván ugyanazon atyát t. i. az absolutot. Ilyen rendszerben a személyes Istennek nincs helye. Isten — mond Schelling — létezik, mert nem lehet nem léteznie, mert ő maga a lét, az ami közvetlen adva van az emberi szellemnek s lényegesen valódi a mindenségben. Nincs is szükség az ő lételét bizonyítgatni. Isten a feltétlen az alakban úgy mint a léteiben, a történelemben úgy mint a természetben. Azonban a feltétlen, az az egység a véges és végetlenben ; ez az oszthatlan azonossága mindannak, ami különbözőnek látszik s ellentétesnek az eszmei és való világban. Isten hát a központ, az ellentétes határok közvetítője, melyek tehát mindenkor úgy jelennek meg, mint ugyanazon gömb két pólusa. Isten nyilvánulása nem egyébb, mint fejlődése mindannak, minek Isten az okfője vagy célja. Az isteni nyilvánulások törvénye nem különbözik a mindenség törvényétől azaz a kettősségben vagy inkább a hármasságban való azonosságtól. Igy egyszerre minden a feltétlent jelentvén ki, mely minden dologban ott van, képtelenség volna a feltétlen bizonyítgatását akarni. sPhilosophische Religion* című munkájában a szabadság és szükségesség egyeztetéséről van szó. Az erkölcsiség és boldogság az istenségnek kettős arca, két egyenlően végetlen attributuma. Istenben semmi nem lehető erkölcsiség, ha ugyanakkor nem a természet örök törvényeihez tapodó szükségesség, azaz nem feltétlen boldogság. Azon kérdésre, miért jelenti ki Isten magát a történelemben mint valami drámában vagyis a szabadság és szükségesség miért állanak egymással harcban mindaddig, mígnem az isteni boldogság kebelében egyesülnek ? Schelling fél keleti, fél platinizáló módon az esettel s apostasiával válaszol. A valódi lények Istenben eszmék alakjában voltak, aztán valami úton módon eltávoztak középpontjuktól, testet vettek magukra s alkották a természetet. Ez a történelem első része; második tény a sugarak visszatérése a központba, az elesett lények örök kiengesztelődése az okfővel, melytől elszakadtak. Hegel a »Szellem Phaenomenologiá«-jában azt mutogatja, miként emelkedik a szellem úgy az egyénben, mint az emberiségben a közönséges tudalomról, a józan észről (sens commun) a feltétlen tudomány magaslatára. E két ;let közti átmeneteli fokozatok (fázisok): az öntudalom,