Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1886 (29. évfolyam, 1-52. szám)

1886-08-01 / 31. szám

801. PROTESTÁNS EGYHÁZI ÉS ISKOLAI LAP. 802 avagy 14-én halt-e meg Jézus ? tehát, hogy a synoptikus tudósítások, avagy a János-féle evangeliom feljegyzése szerint tartassák az iinnep. A 19. §-ban ha már megemlíti szerző, miért nem részletezi is, hogy miben állott az az apostoloknál mutatkozott szabadság a tan felfogást illetőleg? Holott mondhatni, hogy azok az ő közöttük létezett eltérések mintegy kulcsul szolgálnak az egész egyházi tan, szervezet stb. fejlődésének megértéséhez s ezek az eltérések vonulnak keresztül az egész egyháztörténelmen. A 24. §-ban az apostoli hitformáról tévesen állítja, hogy az a 2-dik század terméke, mert a mint azt a kritikusok igen elfogadható alapokon kimutatták, az a 4-ik századból való. Mélyebbre hatólag kellett volna indokolnia szerzőnek az egyháztörténelemben oly nagyszerű forduló pontot képező Nagy-Konstatin eljárását, a keresztyénség iránt tanúsított türelmét stb. (26. §-ban.) A 33. §-ban szólván az istentisztelet elrendezéséről nem kellett volna mellőzni a zsidó cultusi alakoknak a fényessé vált keresztyén cultusra gyakorlott befolyását, holott ezek határozottan kimutatható hatással voltak erre úgy a templomi épüleletek, mint a cultusi cselekményeket és a papi ruhákat illetőleg. Óhajtottam volna, hogy a történelem oly kiváló alakjait, mint a minők VII. Gergely és III. Incze voltak jobban méltatta, korukat s főleg az ő egyéniségükét mélyebbre hatólag jellemezte volna. S hogy ezekről részletesebben szólhatott volna a nélkül, hogy a könyv külső terjedelmében nagyobb lett volna, inkább elhagyhatta volna az oly aprólékos dolgokat, mint a minők pl. a 71. §-ban vannak. Akkora hatalmat, mint a minő a III. Inczeé volt nem mutat fel a világtörténelem, még egy I. Napoleon hatalma s befolyása is sokkal kisebb jelentőségű volt, mint ez 1 26 rövid sorban hát nem lehet vele végezni. Kár az is, hogy mellőzi a fényes lateráni zsinatot; még csak meg sem említi. Valamint említetlenűl hagyja a VII. Gergely trónra léptét megelőző történetek vázolásánál azt a körülményt, hogy miként vonatik el a római néptől a római püspök választásának joga, mely tény nem csekély jelentőségű volt a pápának a nép fölé való emelésére. (57. §.) A 78. §-ban a címzetes püspökök s illetve az episkopi in partibibus infidelium eredetét helyesen adja: de nem említi meg azt az egyházjogi felfogást, mely ezeket máig is fenntartotta; mert a mint a szerző a dolgot itt elmondja, önkénytelenül az a gondolat merül fel az olvasóban, hogy tehát mikor azok a szent földről visszaérkett püspökök aztán meghaltak, velők együtt meghalt ez intézmény is. Holott ha a jogi elvet röviden megemh'tette volna mindjárt megértenők, miért maradtak meg episcopi in partibus infidelium. A 82. g-Dan a avatásról mondja, hogy azt most a pápaság vette jogkörébe (t. i. III. Sándor idejében); de arról nem szól. hogy kié vagy kiké volt az előtt a canonisatió joga s mely jogelvonás volt ez is? Átmenve a reformatióra, classzikus rövidséggel s igazán szépen van jellemezve Luther a 112. §-ban. De a míg az evangelikus lutheránus reformatió egész részletességgel van ismertetve Kálvin Jánosnak csak 22 sort szentel az iró ; pedig a teljesen objectiv még kath. történetirónak is el kell róla ismernie, hogy ő nemcsak vallási reformátor volt, hanem egyszersmind nagy államférfiú is, kinek genfi consistoriuma mindenha mintája lehet a status politicusoknak s ő a maga nagy eszével, lelke erejével egy pillanatra egy oly ideált valósított meg abban, a mely felé törekedni kell az államnak és az egyháznak egyaránt. Ezt méltatni kellett volna. Azonkívül szerző is osztozik egyébb történetíróknak ama téves felfogásában, hogy Luther és Kálvin között az úrvacsorai tanban és továbbra is az §-ban a szentté a praedestinatio gondolatában volt csupán az eltérés. A mi mindjárt ez utóbbit, t. i. a praedestinatiot illeti, annak Luther talán még makacsabb híve volt, mint Kálvin s hogy aztán e tan éles kifejezése az augustana confessióból mégis hiányzik, annak egyedüli oka csak az, hogy azt a szelid, békéltető jellemű, félig-meddig semipelagianus Melanchton készítette. A különbséget a két reformátor között különben egy mélyre ható elvi fontosságú gondolat képezte s ha ez nem lett volna még két dogmatikai tétel nem választotta volna el híveiket oly élesen egymástól. A kiindulási pont volt köztük ellentétes. Csak futólag, minden különösebb hangsúly nélkül említi szerző is, hogy Zwingli (s utána Kálvin) abból indult ki, miszerint mindaz elvetendő, a mi a szent Írásban nincs meg. Pedig ezzel szerző mintegy önkénytelenül maga is megjelölte a Luther és a svájciak közötti elvi ellentét egyik részét, a másikat kellett volna csak hozzá adnia, hogy t. i. Luther meg abból indult ki, hogy mindaz, a mi a bibliában nincs tiltva, megtartható! Urvacsorán, praedestination bizony az idők folyamán könnyen megalkudott volna a két egyház, ha ez az elvi kérdés mindég, habár sokszor öntudatlanul, kifejezetlenül is ott nem lett volna válaszfalul. Kálvin úrvacsorai tanát is nem híven reproducálja, a mennyiben Kálvin nem azt tanította, hogy »az úrvacsoránál a kenyérben és borban Krisztus teste és vére szellemileg jelen van«, hanem azt, hogy az úrvacsorai kenyérrel és borral hittel élő keresztyén szellemileg egyesül a Krisztussal, tehát nem a jelekben van Krisztus jelen szellemileg, hanem a hivő lelkébe jő el szellemileg. A felett pedig nem akarok polémiába bocsátkozni, hogy »a református egyháznak azon törekvése, hogy az istenitiszteletet az apostoli egyszerűségbe vezesse vissza, túlságos volt (?), mert az ájtatosság érzéki eszközeit félreismerve a művészetet a cultusból száműzte s az istentiszteletet szárazzá és egyoldalúvá tette« — csak egy kérdőjellel kisérem. Feltűnő, hogy a magyar protestáns egyház történetéről a 118. és 149. §-okban csak egy-két mondattal emlékezve, abból mitsem közöl. Igaz, hogy szerző utal arra, miszerint »lásd: magyar prot. egyh. tört.« s tudom, hogy a tanterv megkívánja a magyar prot. egyház történetnek külön, terjedelmesen való tárgyalását: mégis itt is megkívánhatjuk legalább a legfőbb mozzanatok felemlítését. Egy időben a világtörténelem eseményeibe játszottak bele' vallásos politikai mozgalmaink; ha egyebeket nem, ezeket mindenesetre be kellett volna illeszteni az általános egyh. történelmi keretbe, pl. a 30 éves háború elbeszélésénél a mikor e nagy tragoediában Bethlennek és I. Rákóczy Györgynek oly jelentékeny szerep jutott. S a mig felemlíti egyébb, kicsiny, ránk nézve teljesen jelentéktelen népek reformátorait, a mieinkről hallgat; legalább nevöket talalnánk ott a többi nevek mellett s nem szabad lett volna a feltámadt ellenreformátió alakjairól sem megfeledkezni. Igy van egy egyetemes egyháztörténet előttünk, a melyben magunknak protest. hithőseinknek, csupán a tantervhez alkalmazkodás kedvéért, hely nem jutott. Előadás közben hagyta volna el hát a tanár e §-okat, de szerző legalább említette volna meg. Ha már most még mindezekhez egy-két jelentéktelenebb dolgot felemlítek: az előttem levő mű ellen felhozhatott kifogásokat kimerítettem. Ilyen apróbb hibák, hogy »diakonus« nemcsak »alamizsna szedő« (6. §) »pornokratia« nem »nőuralom« és »eudaemonistikus« nem üdvre vezető* (137. §). A pápai bullák nem »című«-ek, hanem »kezdetűek.« (142. 1. stb.) Inkább már csak sajtó hiba, hogy a 30 éves háború 32 évig tartott. (117. §)