Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1886 (29. évfolyam, 1-52. szám)

1886-06-27 / 26. szám

814 »inkább száz bűnös szenvedjen méltán, mint egy igaz méltatlanul ;« hát a szeretetet és igazságot ápoló egyház körében miért ne lehetne e szabályelv érvényes ? Kívánja ezt maga az iigy is, egyikért azért, mert az idős káplánok sorsának és helyzetének ártalmas kihatása van épen az egyházi életre. Egy ilyen elkésett igehirdető szintúgy elvégezte az iskolai tanfolyamokat, csak ugy megtette a tetemes költekezéseket, mint az, aki szerencsés vo't idejében rendes állomásra jutni. Es ime ő, aki 35, 40 éves korában sem vehette el munkájának jutalmát, azt hirdeti a templomban, hogy »A munkás méltó oz ö jutalmára*, holott az ő sorsa ezen evangyéliomi igazságnak élő cáfolata, rre'yet mindenki megért és eltalál. Templomon kivül pedig az életben sokszor azon helyzetbe jut, hogy az egyház és val'ás tekintélyét s érdeket védnie kellene a megtámadok, a kételgők ellen, vagy kellene erősítenie a hitükben gyengéket, vigasztalnia a sors üldöző*teket vagy más szenvedőket. De vajon minő buzgalommal kardoskodjék ő azért az ügyért, amelynek rendszere őt magát ís kétkedővé teszi, a sois szeszélyének mintegy kiszolgáltatja és nyomorogni hagyja ? Az ilyen elkésett emberek egy része — szorultságból — úgynevezett alakuló egyházakba szokott alkalmaztatni a felelősség egész terheivel, még pedig bizonytalan és huzamos időre. Jönnek aztán esetek, midőn egy-egy szájasdi hatalmaskodó ellen fel kellene lépni a papi tekintélynek egész erejével, vagy pedig az egyház fizetni nem akaró tagjait kellene megexequáltatni, az elmaradt követeléseket karhalalommal behajtatni. Mily helyzet aztán ez, kivált falu helyen, egy olyan lelkészre, ki a rendes állomást még folyton csak várja s azt választás utján nyerheti? Ha erősen lép fel, bosszúálló ellenségeket szerez magának a népből s a végrehajtó vagy basa hirbe hozott szegény hivatalnok várhatja aztán a megválasztását — ha csak csuda nem esik vele — akár a megvéniilésig Igen, az elkésett lelkész — helyzetéből kifolyólag — még ugy is ronthat, ha ő azt nem akarja, ha a saját jól felfogott érdekéből szerencséjét váiva csendesen viselkedik. Hát ha meg nála az elkeseredettség annyira erőt vesz, hogy az belőle hangos kifakadasokban tör ki s ő maga az igehirdető vonja kétségbe az igazság, a szeretet, az erkölcs, a becsvágy, a törekvés és több ilyenek értékét?! Az ilyen elkeseredett emberek az önmíveléssel, mint haszontalan dologgal, a legtöbb esetben felhagynak ; komoly munkából tesznek csak annyit, amennyit ki nem kerülhetnek s azt is kedvetle nül. Ellenben foglalkoznak olyannal, akár olvasmány legyen az, akár egyébb, amivel csak az unalmalat űzhetik s még szerencse, ha a kárpótlásért erkölcstelen dolgokhoz nem folyamodnak. Ugy vélem, nem szükség a képet tovább festenem, hogy a hivatalhoz jutásban elkése'.t lelkészek sorsa és helyzete minő kihatással lehet magára az egyházra s annak szellemére. No de hadd jöjjön a sokat emlegetett papi tekintély ; hát vajon ez nyer-e az idős káplánok által ? É11 azt vélem, hogy vészit, még pedig nem keveset. Sokszor elég a testen csak egy-két jel, hogy abból az egészségi állapotra következtetést vonhassunk s a tengéletre kényszerült, elkésett lelkészek épen ilyen jelek, amely jelek pedig a testület tekintélyét nem emelhetik ; minél több az elkésett lelkész, annál kevésbé. Ha ártatlanul szenved az illető, ha méltán, az a végeredményen nem sokat változtat. Rendes hivatalban is meglehetne a vétkes lelkészt büntetni érzékenyen, mert midőn a jobb conventióról csere utján kisebbre kényszeríttetnék, vagy pedig akaratá ellen segéd tartásra lenne kötelezve, már ez oly büntetés, ami őt az okosabb magaviseletre bizonyosan ösztönözné. És ekkor értené a szemlélő közönség az igazságszolgáltatást s meghajolna annak tekintélye előtt. Igy azonban a dolgot sokszor nem érti s itél ugy, amint ítélhet. Nem egyszer hallottam én már a közönség köréből ilyen forma nyilatkozatokat: Nem jól van ez a reformátusoknál; ime az evangélikusok segédlelkészei hat, legfeljebb 8 év alatt rendes állásba jutnak; a latholikusoknál pedig a segédlelkésznek is van annyi fizetése, amennyiből mint családtalan ember a társaságban lelkészhez méltóan megjelenhet. A káplántanitóságot is csak önöknél látom, még pedig legtöbbnyire elkésett, elkedvetlenült emberrel betöltve, holott maga a tanítói hivatal is — a mai kívánalmak szerint — elég dolgot ad egy embernek, de meg a lelkészi hivatal is, ha az igazán be akar töltetni; munkakedv nélkül pedig a kettőből egy is nagyon elég. A szakszerűség, a munkafelosztás korában élünk s ami régen jó lehetett, az ma már nem olyan. Aztán aki pap, annak a hivatala után szükség annyi jövedelmének lenni, hogy abból az állásához képest a mai világ igényeinek megfelelve élhessen. Ezekben a lel'késztestületi tekintély szempontjából a dologhoz eleget szóltam. Vegyük még a do'got társadalmi szempontból, ami iránt az egyház — mint vezérszerepre hivatott intézmény — s/inte nem lehet közönyös. Mi a kathedrán bűnnek prédikáljuk azt, ha valaki ép egészséges ember létére annak idejében családot nem alkot s elmondjuk e mulasztását honpolgári bűnnek, önérzethiánynak, az emberi hivatás nem ismerésének s még olyan valaminek is, ami szabadon hagyja a kicsapongás kisérteteit. De hát aztán ki az oka annak, hogy a 35, 40 éves, sőt még idősebb segédlelkészek, ép, egészséges ember létükre ebbeli kötelességüknek meg nem felelhetnek s csak egyedül ő bennük van-e a hiba, midőn magukban az embert meg nem tagadhatva maguk is nem egyszer 1 olyat követnek el, ami ellen a 7-ik parancsolat alapján még prediká'ni is tartoznak? Az ilyen elkésett lelkészek ifjuságukat s legszebb férfi korukat a lelkészi hivatalért töltötték el, és ime a nagy áldozatokba került lelkészi pályán nem juthatnak el az életnek még azon főfő céljához sem, a családi élethez, ami még a legegyszerűbb földmívesnek is sorsa szerint megadatik s ami ha jól sikerül, a szegénységet elfelejteti. Nagy embereink gyakran panaszkodnak, hogy nemzetestől kevesen vag/unk s szeretjük emlegetni, hogy magyar protes'antismus és nemzetiségi eszme egymásnak édes testvérei. Hanem ha eszünkbe jut, hogy az agglegénységre kárhoztató helyzetet a saját körünkben is megtűrjük, akkor e részben az önérzetünk egészen teljes nem lehet. Ha pedig arra hivatkozunk, hogy más téren is vannak elkésett, züllődő emberek: akkor mintha megfelejtkeznénk arról, hogy a társadalom legmagasabb érdekeire nézve az egyházi elem van hivatva pé'dát és jó utat mutatni. Ezeket akartam az idős káplánokról az ügy érdekében elmondani s vajha ezzel mind az embernek, mind az ügynek szolgálatot tettem volna. Hogy miként lehetne e bajon segiteni: az ugyan már e becses lapokban is meg volt pendítve, de nekem is volnának róla véleményeim. Talán el is mondom őket egy más alkalommal. Hegyaljai.