Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1886 (29. évfolyam, 1-52. szám)

1886-06-06 / 23. szám

c 733 PROTESTÁNS EGYHÁZI ÉS ISKOLAI LAP. 734 foglalkozzék, hogy összes tevékenységét az erkölcsi kór felismerésére s gyógyítási módjára irányozza: nagyon is helyén van, ha időnkint derült órát szerez magának. Vajha hazai protestáns lelkészeink körében erősebb volna a collegiális viszony, gyakoribb a társas összejövetel. De hát a lelkész kell, hogy lelkész legyen ne csak a szószékben, de az életben s társadalomban is. Más módon szereznek maguknak derült órákat e világ fiai s kivált azoknak műveletlenjei és másképen kell, hogy szerezzenek azok, kiknek hivatásuk az, hogy kisebb-nagyobb körben erkölcsi példányképekűl szolgáljanak, s a morum censorok tisztét viseljék. Azt fájlalom én már, ha oly gyakran kell látnom s hallanom, hogy az Úr szőllejének most ugyan még csak segéd, de rövid idő multán rendes munkásai olyaténképen szereznek maguknak vig órákat, a mely mód a csak kissé műveltebb világi elem előtt is illetlennek, néha botrányosnak tűnik fel. Szégyent hoznak önmagukra, de szégyent azon egész testületre, melynek ők tagjai s ki tudja, hogy néha mily messze ható kárt okoznak egyegy gyülekezetnek vallás erkölcsi életében. S ki őrködik a lelkészi karnak ezen ifjú, az iskola falai közül néha még alig kikerült, tapasztalatlan tagjai felett ? Legtöbbször senki. A lelkész, a ki mellett szolgálnak, sem ugy mint az apa fiai felett, szeretettel, sem úgy mint főnök, alárendeltje felett nem érzi magát jogosítva s hivatva az iljú felett őrködni, annak lépteit irányozni, a tévedőt meginteni, megdorgálni. Engedi haladni azon az uton, melyet a tapasztalatlan ifjú magának választott, vagy a melyre a körülmények, a viszonyok, a társaság által sodortatott. Nem mint apa és fiú vagy mint főnök és alárendelt állanak egymással szemközt, hanem mint oly két idegen egyén, kiket a sors egymáshoz vetett, kik egymásnak sok keserűséget okozhatnak, de a kik épen azért egymás dolgaival minél kevesebbet törődnek, csak hogy egymás életét meg ne keseritsék. Az esperes örül, ha hivatalosan minél kevesebb panaszt jelentenek be a segédlelkészek ellen, magán úton értesülhet sok mindenfelől, minek csinálna magának is, a fiatal segédlelkésznek is kellemetlenséget, a látottat látatlanná, a hallottat hallatlanná teszi; igaz, hogy az Úr szőllejében romboló kezek pusztítanak, de hát a rosszat, akadályozza meg más, ő aláírja a jó bizonyítványt, legfelebb ügyel arra, hogy a következő évben más egyházmegye lelkésze s esperese kínlódjék vele. Helyesen van ez így uraim ? Nem volna már ideje, hogy reformokhoz kezdjünk ezen a téren is. Ki a felelős egy némelyik fiatal embernek elzülléséért, egész életre elnyomorodásáért ? Bizony sokszor lelkészfőnöke s esperese. A gyermek felett őrködik a szüle, a serdülő ifju felett az iskola, s az életbe kilépett, tapasztalatlan ember felett? Senki! S ha nem akarjátok a férfi kor felé közeledő ifjúval szemben a nevelői, felügyelői nehéz tisztet gyakorolni, őrködjetek legalább a gyülekezet felett, melynek gondjai reátok bízattak. Űzzétek ki az Úr szőllejéből a hívatlan, a pusztitó munkásokat. Elmúlt már az a kor, a midőn az alattvaló nem akart ismerni függést, nem akart tudni az engedelmességről: viszont a felebb való félt parancsolni, félt a tévedőt akár atyailag, akár főnökileg rendre utasítani, nehogy grabsának, zsarnoknak, a szabadság elnyomójának kiáltassék ki. Ma már az ilyesféle fonák magyarázása a szabadságnak állami s társadalmi életünk legtöbb körében tünő félben van ; egyedül egyházunk volna az, mely nem tudná a szabadságot renddel párosítani ? Legtöbb körben az egy fokkal lentebb álló majd nem szolgailag hajlong a nálánál egy fokkal fentebb álló szolgatársa felett: a mi körünkben pedig a főnök majd nem bocsánatot kér naponként alárendeltjétől, hogy még mindig élni merészkedik s kényteleníttetik alárendeltjét némi teendővel terhelni. Ilyen consequentiája aligha van a zsinati törvényeknek ! De hát még jobban megkeserítsük a káplánok különben is keserű kenyerét ? Keserű most mindenkinek a kenyere, ha azt tekintjük, hogy bizony mindenkinek meg kell azért szolgálni; más szempontból tekintve pedig a kápláné sem keserűbb, mint más fiatal emberé. Vagy ha keserű is, de legalább kenyér, sok fiatal pedig, ki nagy költséggel, nagy munkával megfutotta a tanulói pályát, évekig nem kap sem keserű, sem édes kenyeret, megőszül, megkopaszodik, a sok hajlongásban dereka megfájul, a sok kopogtatásban ujja megkérgesedik, a míg oly álláshoz jut, a melyben tisztességesen megélhet. Nehéz ma már a civilizált országokban a szegény ember élete ; örüljön, a ki kap kenyeret, ha keserű is az. De talán, több is a keserűség a beszédemben mint óhajtottam volna, mert hát, másik oldala is van a képnek. Ismerem ezt is ; tapasztalatból is, a mai káplánok elbeszéléséből is. De hát mindig igy volt az, világ eleitől kezdve; a szegény embernek a hatalmasbbtól, az alárendeltnek a felette állótól tűrni szenvedni kellett. Per aspera adastera! Hát még ha az a főnök öreg, beteges, gyanakodó, irigy, zsugori, sötét, zord kedélyű, pedig a káplán tartásra leginkább az öregek vannak kényszerítve : az ilyenek körében azután mindenkinek, s igy a káplánnak is tűrni kell. Hát bizony tűrni! Régi igazság az, hogy az esztergomi s kalocsai érseknek jobb dolguk van, legalább világszerint, mint a szegény protestáns káplánoknak ; de ha magunknak s környezetünknek az életét kellemessé