Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1886 (29. évfolyam, 1-52. szám)

1886-05-23 / 21. szám

664 3. Miután a 8. § elrendeli, hogy a biztositolt tárgyak becsértékének meghatározásához az egyházmegyei, illetőleg iskola felsőbbségi helybenhagyás megkívántatik; miután továbbá a 13. § intézkedése szerint a becslő bizottság a kár teljes összegét határozza meg, az elégett tárgy helyi értéke szerint, tekintet nélkül a biztosított összegre és a káros fél által nyilvánított kártérítési igényre, ugy hogy azoknál nagyobb összeget is becsülhet, ha a kárt nagyobbnak ítéli: miképen értendő a 15. § ezen rendelkezése: »Azonban az ekként utalványozott, összeg a biztosított összeget túl nem haladhatja, és a meg nem téritett kárért azok lesznek felelősök, a kiknek terhére rovandó fel az elégtelenül történt biztosítás?« Vagyis: ki lesz voltaképen a felelős? Az egyháztanács-e a mely élén a lelkészszel, a legjobb belátása szerint határozza meg a tárgyak becsértékét, vagy az egyházmegye, illetőleg iskolai felsőbbség, mely a helybenhagyást eszközli? Ha nincs felsőbbségi helybenhagyás, értjük az egyházlanács felelősségre vonhatasát, de már az a felsőbbségi helybenhagyás után többé képzelhetetlen; az pedig, hogy maga az egyházmegyei gyűlés vagy bizottsága anyagi felelősségre vonható legyen, semmi szin alatt el nem fogadható. Javasoljuk tehát, hogy a felelősség kérdése, mely csak altalánosságban érinti azokat, a kikre nehezül, szorosabb összhangzásba hozassék a helybenhagyás kérdésével és világosan és kathegorice mondassék ki : ki, vagy kik lesznek voltaképen a felelősök ? 4. A 13. § azon intézkedéséből, hogy »a becslő bizottság a kár te'jes összegét határozza meg, az elégett kár helyi értéke szerint, a biztosított összegnél nagyobb károk esetében, jogtalan, soha nem létező kár m;

att nehezülhet a felelősség azokra, a kik majd határozottan felelőseknek nyilváníttatnak, feltéve, hogy 3. sz. javaslatunk figyelemben részesül. Mert megtörténhetik, hogy valamely egyházi vagy iskolai épület, mely az olcsó anyag és alacsony munkabér következtében 4000 frtba került és ugyanennyire biztosíttatott, olyan időben égéi, a midőn a drága anyag és a magas munkabér miatt a kár 5000 frtra becsültetik. E soha nem létezett és csakis a váltakozó árak révén előállt 1000 frtról ki lesz a felelős ? II. A magyar orsz. reformált lelkészi és tanári nyugdíjintézet alapszabályjavaslatának tárgyalásába közgyűlésünk nem kiván belemenni, miután a konvent csak a főbb elveket sejteti munkálatában és megelégedett azzal, hogy három—négyezer lelkésznek és tanárnak egyik életbevágó kérdését: a nyugdíj kérdését 38 sorból álló javaslattal, semmi egyébre, mint csupán a köteles befizetésre utalva, szabályozza. Kérjük a konventet, hogy teljesen, minden részletében kidolgozott munkálatot terjesszen be, mely felölelje minden módozatában a nyugdíj-kérdés három lényeges alkatrészét : a nyugdíjba lépést, mely lehet önkénytes is, kényszeritett is, a befizetési illetéket, és a nyerendő nyugdíj összeget. Mostani javaslatában csakis a befizetési illetékről nyertünk tudomást. Közgyűlésünk nem érzi hivatva magát, hogy iránye'veket adjon a konvent elébe, de lehetetlen ezúttal mellőznünk két fontos kérdést, mely a nyugdíj eszméjével szorosan összefügg. Zsinati törvényeinkben a 226. §, hivatkozással a 217. §-ra, a konvent feladatává teszi az egész reform, egyházi nyugdíjintézetnek mielőbbi tervezését és életbeléptetését, miből világos, hogy magát a zsinatot az a meggyőződés vezette, hogy egyházi életünk nem egy komoly baját a nyugdíjintézet felállítása orvosolni fogja. Annál inkább csodálatos — és ezt törvényeink iránti köteles tiszte'ettel vagyunk bátrak kimondani, — annál inkább csodálatos, hogy a zsinat alkotott törvényeinek keretébe nem illesztette be a nyugdíjintézet eszméjét, hanem a midőn elrendelte a nyugdíjintézet felállítását, egyszersmind érintetlenül meghagyta a lelkészi kar egyik régi és sarkalatos jogát: az élethossziglan való választást. A zsinat a lelkész-választási törvényeiben, a 181 -ik §-ában világosan felsorolja, hogy a lelkészi állomás mely esetekben üresedik meg; de a nyugdíjba lépés, mint olyan ok, melynek következtében lelkészválasztásnak helye van, említve nincsen; a b) pont alatt felsorolt esetet: a véglemondást nem fogadhatjuk el olyan esetnek, melylyel a nyugdíjba lépés egy kalap alá volna vonható. Mert a véglemondás önkénytes cselekedet, míg a nyugdíjba lépés bizonyos esetekben kényszerítés folytán is eszközölhető, a mikor már az — ellentétben a zsinati törvényekkel — nem véglemondás többé, hanem véglemondatás. De ha voltaképen összeegyeztethető volna is ez a két aktus, és a véglemondás fogalmában implicite benne rejlenék a nyugdíjba lépés kötelezettsége : nagyobb nehézségbe ütközünk a 183. § világos és határozott intézkedésével, mely így szól: »A lelkészválasztás hatálya a megvá'asztott egész életidejére kiterjed.« E § minden kétséget kizárólag a régi usus érvényessége mellett érvel, és midőn közgyűlésünk e benső ellentmondásra utal, egyszersmind kéri az egyetemes konventet, hogy bölcsességével űgy a zsinati törvény értelmében, mint a működő lelkészi kar és egyházak érdekében oldja meg ezt a kérdést és ennek alapján nyújtsa be az országos nyugdíjintézet illető szabályjavaslatát. A másik kérdés, melyre ezúttal az országos nyugdíjintézet szabály-javaslatnál utalni kívánunk, az administrátorok és káplánok kérdése. Ha a nyugdíjba lépés joga vagy kötelezett volta, rendes lelkészválasztást von maga után, feltéve, hogy ez összeegyeztethető lesz a zsinati törvénynek fenntebb említett §§aival, nagyon valószínűleg fele részben csökkeni fog az administrátorok és káplánok alkalmazhatásának esélye. Hogy hol és miképen nyernek ebben az esetben ők alkalmazást és a mi meg ennél is több: egy lelkészi hivatal jó vezetésére gyakorlatot, oly kérdés, melynek sikeres megoldását az egyetemes konvent bölcseségétől kérjük és várjuk, valamint az intézkedést abban a tekintetben is, hogy bizonyos esetekben a káplánok is részesülhessenek a nyugdíj jótéteményében. III. 1. A magyar országos reformált lelkészi és tanári özvegy-árvai gyámintézet alapszabály-javaslatanál mindjárt a címben, illetőleg a kiindulást képező vezéreszmében ütközik meg egyházmegyénk közgyűlése. Bennünket partikuláris érzelmek nem' vezetnek ; jól tudjuk, hogy a tanári kar minő fontos az egyházi életre és mennyire szorosan össze van azzal nőve, vagy legalább, hogy ugy kellene, .hogy szorosan össze legyen nőve. De tekintve, hogy bizonyos materialistikus és vallási fogalmainkkal és hitelveinkkel ellenkező tanok, melyek hazai társadalmunkban oly nagyon el vannak terjedve és oly rohamosan terjednek, nem a kathedrai, hanem az iskolai nevelésben gyökereznek ; tekintve, hogy a tanári alkalmazás sok e.'eiben — és általunk is méltányolt és helyeselt módon — nem az illető melyik felekezethez való tartozásatói, hanem tudományos képzettségétől tétetik függővé; tekintve, hogy az ország egyetlen egy felekezelénél sincs szokásban, hogy iskoláiban más felekezeí.belit állítson be tanárul, csak a mienkben : másnemű érdek, másnemű működési-kör, másnemű viszony határoz bennünket, és ennek természetes folyományaképen azt kell javasolnunk, hogy a lelkészi és Unárí--özyegy-41*