Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1886 (29. évfolyam, 1-52. szám)

1886-05-02 / 18. szám

557 PROTESTÁNS EGYHÁZI ÉS ISKOLAI LAP. 558 elnyerje, ahoz kívántatik Krisztus halála mint váltságdíj. Milyennek tartsuk Krisztusnak ezen váltságdíját s mikép magyarázzuk Istennek ezen intézkedését, arra Rom. 3, 24—26. ad felvilágosítást. Miután az apostol céljához képest kimutatta (a 21. versig), hogy az embernek saját igazsága nincsen, sőt ellenkezőleg ugy a zsidók, mint a pogányok a bűnösség hatalma alatt nyögnek: a 21. verstől kezdve azt fejtegeti, hogy az ember Isten kegyelméből a Krisztusban való hit által igazul meg, illetőleg üdvözül és magyarázza, miként lehetséges ezen Krisztus általi üdveziilhetés. Oly módon igazul meg az ember u. m. az apostol Isten kegyelméből, hogy Krisztust ilaGvrQiov-ná tevén, az engesztelő eszközül szolgáló halála által váltsággá aTTolÍTQioGtg-szá lett ránk nézve. E verseknél legelőször is az ötlik szemünkbe, hogy Isten tette Jézust 'IICÍOTI'QIOV ná s továbbá, hogy igazságosságának bebizonyítása volt benne a cél. Hogy a \laorroiov fogalmát érthessük, vizsgálnunk kell annak eredeti értelmét s abból következtetnünk az ittenire. A \la0TrjQi0v szó az ó-testamentom septuaginta fordításában megfelel a héber rH£ÍD-nek, mely a szövetség ládája fedőjét jelenti s a zsidó nép vallásos fogalmai szerint Isten trónja volt. Evenként egyszer az engesztelési nagy napon (Kipper-iinnep) bement a főpap a szentek-szentjébe s áldozati vérrel behintette a szövetség ládája tetejét, kiengesztelni akarván az ott trónoló Istent Mellőzve a különféle magyarázatokat, melyekben a magyarázók a ilaarrjQiov alatt ezen kaporetet értik (Ritschl, némileg Luther s mások) röviden kijelentjük, hogy az apostol e helyütt nem is gondolhatott a szövetség ládája fedőjére, mert ki sem lehet magyarázni, miként képzelhette az apostol, hogy Jézus saját vérében lett kapporet, az az Isten trónja. Mivel ily módon nem nyerünk helyes értelmet, a szó eredeti jelentését kell tekintenünk. A ihaozt'jQiov szó sem'eges nemű melléknév főnévileg használva s jelent engesztelő eszközt (Weiss, Meyer: Brief a. d. Römer.) expiatoriumot, mely által a bűn elfedeztetik (azért lehet bűnt elfedező eszközzel is fordítani) s Isten haragja a bűnös iránt való kegyes indulattá váltó zik. Habár azonban maga a szó nem jelent áldozatot, mind a mellett emlékeztet a zsidó áldozatokra. Valamint a zsidó áldozatoknak nem az volt a jelentésök, hogy az áldozott állat vagy tárgy magára vette volna az áldozónak bűneit; hanem csak elfedezte azokat, hogy az Isten mintegy ne lássa : ugy Jézusnak, mint ilaorrjgiovnak bemutatása az ó-testamentoméhoz hasonló symbolicus cselekvény, melyet az Isten maga kegyelemből rendelt, hogy eltekinthessen az emberek bűneitől, a mikor az üdv adásáról van szó. Pfleiderer meg is vonja a következtetést oly módon, hogy Pál e helyütt minden bizonynyal zsidó áldozatra gondolt. Az engesztelő vagy bűnt elfedező eszköz és áldozat oly közel fekvő s egymást majdnem teljesen fedő fogalmak, hogy dacára Weiss azon ellenvetésének, mely szerint az Pál apostol műkifejezése Jézus halálának jelentésére vonatkozolag, nem vonakodhatunk Pfleiderer következtetését magunkévá tenni. Igen természetes s Pál theologiájának megfelelő ezen ilaGn'lotov-na.k azon jellemzése, hogy az a hitnél fogva bír engesztelő erővel. A mint az ótestamentomi áldozatok csak is a hit által bírhattak bűnt elfedező erővel: ugy itt is nem tudhatjuk, miért vá'a^ztott az Isten ily módot az emberiség bűneinek elfedezésére, ugy itt is csak a hit által birhat Jézus halála bűnt elfedező hatalommal. Ezen eljárásban az volt az Istennek célja, hogy bebizonyítsa a maga igazságosságát, melyet az emberek eddig azért nem láttak, mivel hosszútűrő kegyelménél fogva elnézte bűneiket. Az> Istennek a maga igazságosságánál fogva meg kellett büntetnie a vétkeseket, de jóságánál fogva büntetlenül hagyta azokat. Sokáig elnézte a bűnöket, de ez végre is arra a meggyőződésre vezethette az embereket, hogy Isten akarata ellen büntetlenül is lehet cselekedni. Hogy tehát igazságosságának eleget tegyen és jóságát ne sértse s igy mind a kettőt kielégítse, Krisztus halálát választotta a kettő közötti közvetítő eszköznek, a mennyiben azáltal, hogy a bűntelen Jézus halt meg, az emberiség bűneiért eleget tett igazságosságának és a mellett nagy tért talalt a bűnök megbocsátására. A keresztyén ember ezáltal azt nyeri, hogy Jézusban való hiténél fogva biztos Istennek bűnbocsátó kegyelméről ; biztos, hogy a bűn hatalmából megszabadul. Ezen váltságdíj és engesztelést eszközlő halál különösen azért nagybecsű, mert az a mellett, hogy Isten akaratából való, egyúttal Jézus engedelmességéből folyó önfeláldozás, a mely Istennek tetsző volt. Ily értelemben lehet Jézust az örök üdv alapjául tartani, ki a bűn zsoldjától a haláltól mentett meg (Róm. 6, 23.). (Vége köv.) Mayer Endre. Hogy is mondta Luther ? Bár kissé visszásnak tűnik fel előttem magyar lapban a felett vitatkozni, hogy »deutsch« nyelven kimondott szavak mikép hangzottak eredetileg, mégis, minthogy a tárgy már meg van pendítve, az igazságnak lehető kiderítésére, én is kötelességemnek érzem közrebocsátani e tárgyra vonatkozó véleményemet. Révész Kálmán ur e lap folyó évi 15-ik számában »Luther wormsi végszavain cimű cikkében beható bírálat után azon meggyőződésének ad kifejezést, »hogy Luther csak annyit mondott világhírű wormsi beszédje végén, a mennyit a jelenvoltak egyezőleg megemlitnek, t. i. »Gott helfe mir, Ámen.« E meggyőződését ő több objectiv és subjectiv okkal igazolja. Az objectiv okok közt felhozza, hogy »hat egykorú tudós:

tás nem közli Luther nyilatkozatát, hét másik csak egy részét (»Gott helfe mir, Amen«) bizonyítja hitelesnek. Három egykorú röpirat nem emliti a mondatot, négyben pedig csak épen azon szavak vannak, melyek az egykorú tudósításokban is állanak.*1

) Továbbá, hogy Eck, Peutinger, Spalatin és Cochlaeus, szem- és fültanuk is csak annyit jegyeztek fel. A subjectiv okok közt pedig felhozza cikkíró, hogy Peutinger teljes hitelt érdemlő tanú, kinek figyelmét semmisem kerülhette ki, mert hiszen ő ugy az első mint a második nap elől állott. De ha ki is kerülte volna Peutinger figyelmét Luthernek vagy egy fontos szava, bizonyosan meghallotta és feljegyezte volna azt Eck János. S végre, hogy »Luther, midőn a birodalmi gyűlés színe előtt állott, erősen fel volt izgatva s ily állapotban tán mást mondott, mint a mire később emlékezett.« Cikkíró maga is elismeri, hogy négy röpiratban a »Gott helfe mir, Amen« mellett ezen pótlék is ott van, »da bin ich«, de elveti azt azon egyszeuí okból, mert »Eck, Spalatin, Peutinger, Cochlaeus, kik mindannyian jelen voltak Wormsban, s mint szem- és fültanuk a legnagyobb hitelt érdemlik, a »da bin ich«-ről megegyezőleg mit sem tudnak.« Épen ily könnyedén bánik el más két röpirattal, melyek a hagyományos szöveget egészen közlik, sAz F. nyomtatvány (»Die gantz Handlung*),^ írja ő »mely egy másik latinnyelvűvel (>ad Caesar. Mai. D. M. L. responsum«) együtt nagy egyedüliségben a ') Bővebb tájékozás végett magára az emiitett cikkre utasitjuk tisztelt olvasóinkat.