Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1886 (29. évfolyam, 1-52. szám)

1886-04-25 / 17. szám

557 PROTESTÁNS EGYHÁZI ÉS ISKOLAI LAP. 558 létezik ily gyámkodó hatalom, részint a törvény, részint pedig a világ elemei. Istennek ezen megváltói terve az egész világra vonatkozik, mert ő nemcsak a zsidóknak, hanem a pogányoknak is Istene. Igaz ugyan, hogy előnynyel birnak a zsidók a megváltásban való részesülés tekintetében, de ez nem zárja ki azt, hogy a pogányok is ép oly örökös társak, mint a zsidók és hogy a bűnösség tekintetében ne legyenek teljesen egyenlők. Mind a kettő alá van vetve Isten Ítéletének s mind kettőnek megváltására küldetett a megváltó. (Róm. 3, 29.). Jézus mindenkinek ura, a kit segítségül kell hívniok, (Eph. 3, 6—8.), s a ki mindöröktől fogva erre rendelt lény (Eph. 1, 3. 4.) megjelenik az idők teljességében, 1T"KRJQLO(.IA TOV XQOVOV (Gal. 4, 4.), vagyis mikor a törvény elérte kitűzött célját s feleslegessé vált. A mi azon viszonyt il'eti, melyben a világ teremtésének gondolata Isten megváltó terveihez áll, arra nézve különbséget találunk Pál régibb leveleinek s ujabb leveleinek nézete között. A világ teremtés gondolatával egyszerre fogamzott meg a megváltás terve is. Mig azonban Pálnak régibb levelei nem fejtegetik a megváltás tervének viszonyát a világhoz, hanem e tervnek öröktől való létezését elfogadva különösen az embernek hozzá való viszonyát magyarázzák s indokolják: addig a későbbi és nevezetesen az u. n. fogsági levelek, melyek különösen abban térnek el tan tekintetében más leveleitől, hogy a christologiai tant tovább fejtik s bölcsészetileg ál!

apitjak meg, megfordítva járnak el s a régibb levelek által megvetett alapon tovább kutatják a megváltásnak miben létét. E pontnál nem kerülhetjük el, hogy Pál christologiai tanába is bele ne vágjunk s habár feladatunkon kivül esik, annyit el ne mondjunk, a mennyi megértetésünkhözkivántatik. A megváltás gondolata s a megváltó személyisége, mint Isten megvá'tó terveinek végrehajtója oly annyira össze van forrva, hogy egyikről a másika nélkül teljesen szólani nem lehet. A mint a megváltás terve a világ teremtés gondolatával, ugy a megváltás eszköze is ezen tervvel egyszerre öröktől fogva fogamzott meg. Col. I, 15 szerint Krisztus az őg loxiv er/.iov TOV ötov TOV aógázov, TTQÍOTÓTO'AOS Ttáotjg yiTiosoig. E mondat kif

ejezi a megváltónak létezését a világnak egyes teremtett dolgaival szemben. Nem magyarázható e vers ugy, hogy Jézus a természetnek, a világnak elsőszülöttje, mintha ő is tartoznék a teremtmények közé s e teremtményekkel szemben lenne elsőszülött, hanem ugy, hogy ő a teremtett dolgokon kivül áll s azokhoz való viszonyban elsőszülött. A mint azonban ezen elsőszülött nem azonos Beyschlag ősemberével, a milyet nem csak Pál theologiája, de az akkori philosophia sem ismert, lévén ez korunkbeli bölcsészeti fogalom: ugy annak sincs nyoma, hogy Baurral és Schweglerrel első teremtménynek tartsuk. Egyszerűen azt jelenti e hely, hogy mielőtt a világ teremtetett volna, már ő létezett, de nem mint teremtmény, hanem mint szülött. Ezen felfogás felel meg legjobban a következő versek értelmének is. A világ ő benne találja teremtetése s létezése indokát; ő belőle indult ki S/

/

fejlődésében ismét oda tér vissza. (Kol. 1, 16. 17.). Ot kell dicsőíteni mindennek, az ő dicsőségére szolgál a mindenség; ezen praeexistens létéből jött a világra az emberiség megváltása végett s ismét oda tér vissza, a hol a fogsági levelek szerint együtt uralkodik az atyával a világ mindenség felett, Nem ily határozottan, de kifejezik Jézusnak ezen világhoz való viszonyát a régibb levelek közül pl. az I. Kor. 8, 6. a mely szerint nekünk csak egy urunk van »a Jézus Krisztus, ki által van a mindenség és mi általa vagyunk.« E meghatározás első fele ugyanis arra vonatkozik, hogy a mindenség, mint teremtettség okozati összefüggésben van Jézussal, a mennyiben ő, mint közvetítő szerepel a természeti világban ; a másik fele az emberi világra vonatkozik s a megváltás érthető alatta, mint a mely erkölcsi tény eszközlője Jézus. Tekintve azonban azt, hogy a y.vQiog szó Pál theologiájában sokkal tágabb értelemmel bir, sem hogy Jézusra csak mint megváltóra vonatkoznék : azért ezen második kifejezés is, mint az emberi lét közvetítőjére alkalmazandó. (I. Kor. 15, 47. 2. Kor. 2, 8.). — Vájjon ezen praeexistens megváltót, ki öröktől fogva létezett, személyesnek gondolta-e Pál, vagy nem, arra nem találunk bővebb felvilágosítást. Annyi azonban bizonyos, hogy ő Jézusnak praeexistens létére nem földi megjelenéséből, nem e földi bűntelen életéből következtetett, mint a hogy azt Péter az első levélben vagy más apostolok tették, hanem megfordítva járt el, a mennyiben megdicsőült állapotából, a milyenben neki megjelent, következtetett földi bűntelen lényére és idő előtti létezésére. Ezen praeexistens lételéből eljött a földre, hogy szabad akaratából Isten iránti engedelmesség és az emberiség iránti szeretet alapján végrehajtsa Istennek tervét, eszközölje az emberiség megváltását. Ezen uton azon kérdés megfejtéséhez jutottunk, mi által és mi módon eszközölte Jézus az emberiség megváltását? A mi Krisztus megváltóul való elismertetésének útjában állott, az az ő halála, volt. Nemcsak azon körülmény, hogy a zsidó népben általában élt azon hit, miszerint a messiásnak nem szabad meghalnia, hanem a halálnak kegyetlen módja, melyet mint legnagyobb gonosztevőn hajtottak végre rajta, a legnagyobb akadályául szolgált az evangéliom terjedésének. Az ő keresztje képezte a megbotránkoztatás kövét, a keresztyének mint rajongók üldöztetésének okát. Nem csodálkozhatunk ennélfogva, ha a tanítványok minden igyekezetöket arra fordították, hogy bebizonyítsák, miszerint Jézus, dacára ezen gyilkos halálnak, az ígért messiás, a küldött megvá'tó volt. Későbben s igy nevezetesen Pál tovább mentek egy lépéssel s Jézus halálát szükségképeninek mondották megváltó művének végrehajtásához. Mert jóllehet Pál mindenütt, a hol Jézusnak megváltói működéséről szól, az érettünk megfeszített, meghalt, feltámadott és megdicsőült messiást emliti: azért mind a mellett a főmozzanat az ő halála maradt s Krisztus megváltóvá lett épen annálfogva, mivel meghalt. Dacára annak, hogy a feltámadás oly biztos történeti tény volt előtte, hogy e ténynek történeti valóságként való hitbeli elfogadásától tette függővé az üdvöt: mindamellett tulajdonkép a halál birt megváltói jelentőséggel s a feltámadás csak arra szolgáló bizonyíték, hogy Jézus csakugyan messiás volt. Ha valahol ugy különösen Jézus halála befolyásának s érdemének tárgyalásánál mutatja az apostol zsidó kép zettségét s élés dialektikáját. Mivel az egész keresztyénség, mint üdvintézmény Pál személyes tapasztalatai alapján Istennek kegyelmi ténye, melyben az embernek semmi része nincsen : azért igen, természetes, hogy e halál valami különös jelentőséggel nem birt. Ép ennélfogva az ő halála kivételes volt. Pál nem ismerte Jézusnak életét, de azt tudja, hogy érettünk halt meg. A halál, mint tudjuk, azért terjedt ki az egész emberiségre, mivel mindenki vétkezett. Az a kérdés ennélfogva, hogy Jézusra nézve nem volt-e szükségképeni a halál, vagy pedig általában meg kellett-e neki halnia ? E két kérdés azért merülhet fel, mert mint lenntebb láttuk Jézus örök időktől fogva az atyánál létezett s a világ teremtésénél közvetített, igy talán oly lényegű volt, hogy meg nem halhatott; másrészt pedig emberként fogja fel Jézust, kinek szülei és testvérei voltak, ki nem vett fel emberi alakot egy időre, hanem a